Hát akkor megvolt a hetedhét országra szóló lakodalom szülinapi buli. Elég bénán választottuk ki az időpontot, bár mentségemre legyen szólva, hogy az elkövetkezendő kb. 2 hónapban nagyjából ez volt az egyetlen szabad vasárnapunk. Ráadásul én előtte héten külföldön voltam, így maradt nettó 2 napom a szervezésre. Cs. még az elején, az öltet felmerülésekor kijelentette, hogy ő ugyan nem segít semmit, miért nem csináljuk inkább egy játszóházban, mint minden normális ember. A barátok közül J-éken kívül mindenki lemondta a részvételt (innen is köszi a közreműködőknek), úgyhogy azért volt bennem némi aggodalom a dolog miatt.

De szerencsére elég jól tudunk improvizálni, és időnyomás alatt születnek a legjobb ötletek, úgyhogy azt hiszem, végül is elég jó kis bulit hoztunk össze. Sajnos az idő nem volt olyan csodálatos, mint előtte pár nappal, de az esőt megúsztuk.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.04.17. 10:48 Szólj hozzá!

Divatbemutató

S: Anyu, szerinted lesz majd még egyszer a szőrös láb a divat? (...) Ha nagy leszek, és divattervező leszek, akkor majd divatba hozom újra a szőrös lábat.

Később szépségversenyt kellett játszanunk. Sári és én elvonultunk a szobáinkba, ahol különböző ruhakölteményekbe öltöztünk, majd ezekben egyszerre kivonultunk a nappaliba, és Cs. előtt lejtettünk pár lépést. Ő pedig eldöntötte, ki a szebb. Először (nem beszéltük meg, de mégis) mindketten táncos ruhába öltöztünk: Sári balettosba, én meg hastáncosba (igen, rám jött, bár mellrészen azért akadtak gondok). Utána könnyű nyári ruhába, majd sportosba, végül már nem emlékszem, milyenbe. Aztán, ahogy ilyen helyeken szokás, mindketten elmondtuk, hogy mire vágyunk legjobban (én természetesen a világbékére, Sári meg arra, hogy egyik halacskája se hal(l)jon meg). Kis előnnyel, de Sári nyerte a szépségversenyt.

Turulmadár

Sáriék kimentek az ovival március 15-t ünnepelni valami szoborhoz, ahol volt egy turulmadár is. A magyar nép eme ősi jelképe igencsak beindította a gyerek fantáziáját, és onnantól -elhallgatva a tényt, hogy Emese álma tulajdonképpen egy nettó nemi erőszak metaforikus leírása, a turulmadár történetét igencsak szokszor el kellett mesélni a lányunknak. Közben azt is kiderítettük, hogy -legalább is a wikipedia szerint- a turul a sólyomnak egy fajtája, tehát nem csak mitologikus alak, hanem létező madár, aminek Sári nagyon örült.

Azóta többször megjelent a turul a rajzain, néha kissé értelmezhetetlen kontextusban. Pl. lerajzolta a barátnőjét, engem, a barátnőjéék házát (hatalmas házuk van), és fölénk egy turulmadarat... A rajz amúgy annyira szép lett, hogy az ovis csoport áprilisi naptárára rakták ki (sosem gondoltuk volna, hogy egyszer eljutunk ide, ugye?).

Halak

Apropó, halak. Az állomány a szemelvesztős eset óta stabilan tartja magát. Mondjuk, már semmi jóra nem számítunk, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy Sári minden reggel úgy kel fel, hogy "Na, halacskák, senki sem halt meg az éjjel?"

Szerző: anna_over_the_moon  2014.04.04. 11:14 Szólj hozzá!

Sári ma éppen 6 éves, 2 hetes, 1 napos és a 7 óra 30 perces. 

Sári 121 cm és 25 kg (ruhában, otthon a mérlegen olyan 23-24 kg körül van). A lába 31-es és 128-as ruhákat hord.

Balkezes, akárki akármit is mond az oviban. A ceruzát "rendesen" tartja, egyre jobban szeret rajzolni és színezni, és szinte mindig a "vonalon" belül marad. Emberábrázolása részletes és színes, de az arányok nem mindig sikerülnek. Ügyesen vág mindenféle méretű ollóval, de azért gyakran kapkod, türelmetlen, és a legtöbb hiba ebből fakad. Írni nem tud, csak a saját nevének betűit ismeri fel, és következetesen rossz irányba (jobbról-balra) rajzolja a betűket. Még jér logopédiára, ami rendkívül sokat segít neki a beszédfejlődésben. A dadogása szinte teljesen elmúlt, és a hangzói is egyre tisztábbak, bár tény, hogy van még pár hang (S, Sz, Cs, Zs, Z), amit nem tud jól kiejteni. A logopédiai házifeladatokat mindig szorgalmasan és pontosan elkészíti, ezért már rengeteg matricája van.

Sári egyre komplexebb világnézettel rendelkezik. Mindent tudni akar, mindenre kíváncsi és mindent meg akar érteni. Érdeklődése rendkívül szerteágazó, de mostanában leginkább a kozmológia és a történelem, nemzetiség, országok, béke és háború témaköre izgatja. Rendkívül erős etikai vénával rendelkezik, és a morális kérdéseket feszegető kérdésekben gyakran választja a pacifistább megítélést. 

Sári rendkívül kedves gyerek. Nem csúfol senkit, mert nem szeret "nem kedves" lenni, és pontosan tudja, sőt, egy-egy szülői elszólás esetén fel is hánytorgatja, hogy senkit nem bántunk a kinézete, bőrszíne, vallási hovatartozása, testi hibái miatt, és az emberekre csak azért szabad haragudni, amit csinálnak, ahogy viselkednek, vagy amit mondanak. Mindazonáltal Sári valószínűleg vagy konfliktuskerülő, vagy konfliktustagadó hozzáállással rendelkezik (az oviban), mert azt hiszem, szociális érettségének ezen része az (élő) testvér hiánya miatt nem elég fejlett.

Sárinak egyébként elég sok barátja van. Már egyáltalán nem szigetelődik el az oviban, sok gyereket szeret és szerintem őt is szeretik (legalább is elég sok szülinapra hívják). Ugyan szokták néha piszkálni, vagy csúfolni, de lelkileg szerintem eléggé megerősödött, és elég magabiztos ahhoz, hogy ezek a dolgok leperegjenek róla. Sajnos a korábbi legjobb barátnője (Alíz) másik oviba ment, de azért két másik kislánnyal nagyon jóban lett azóta. Ezek közül a gyerekek közül ugyan senki nem fog az általunk választott iskolába menni, de szerintem Sárinak már nem fog gondot okozni a beilleszkedés egy új környezetbe, mert egyébként nagyon nyitott gyerek.

 

Szerző: anna_over_the_moon  2014.03.28. 14:54 Szólj hozzá!

Nagyon régen nem álmodtam Eszterrel, és talán az elmúlt napok, hetek várt és váratlan hírei kavarták fel az állóvizet (és a gondolataimat), de ma éjjel meglehetősen nyomasztó álmom volt róla.

Sári szülinapját szerveztük, valami régi, dohos kastélyban, vagy szállodában, ami részben át volt alakítva játszóháznak. Mivel rengeteg dolgom volt, így megkértem apósomat, hogy vigyázzon ő Eszterre. Tettem a dolgom, majd két nap múlva eszembe jutott, hogy teljesen elfeledkeztem róla, és ki tudja, mi van vele apósomnál. Cs.-nek is mondtam, hogy nem kellene felhívni az apját, de ő csak vigyorgott, hogy micsoda szülők vagyunk.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.03.20. 08:56 Szólj hozzá!

Biztos a legtöbb gyerek ilyen, de nekem mégiscsak az enyém a legcsodálatosabb. Újra és újra képes vagyok ámulatba esni azon, hogy milyen gyönyörű lelke van ennek a lánynak. És tudom, hogy ez most csöpögős, már csak egy Coelho idézet hiányozna, de szerencsére Sári maga is gondoskodik citálnivalókról:

A: Milyen érzés, amikor szeretsz valakit?
S: Mintha a szívem mosolyogna.

(Akkor most tessék ide sok kis csillogó-villogó szívecskét vizionálni.)

Szerző: anna_over_the_moon  2014.03.03. 13:56 1 komment

Régen írtam már magamról. Nem azért, mert nem volt mit, inkább azért, mert nem volt hova... Na mindegy, most sem szeretném telepanaszkodni Sári blogját, de már ideje lenne egy jó alapos lelkizésnek, mert a napi rutinban kezdem elveszteni magamat.

Szóval akkor rólam. Csak címszavakban, mert irodalmi igényességre most nincs időm (nem mintha máskor, amikor lenne idő rá... na mindegy):

  • Szarul vágta le a hajamat a fodrász. Ez egy friss élmény, azért kezdem ezzel, mert ma délelőtt voltam, de így kell annak, aki lusta rendes fodrásztól időpontot kérni, és inkább elmegy a csúnya nagyáruházba a béna olcsófodrászatba (ami nem is annyira olcsó, de ez megint mellékszál).
  • Nagyon sok a munkám. Nem tudom, írtam-e, és nincs kedvem visszakeresni, de komolynak tűnő megbizatásom van, ami gyakorlatilag rengeteg levelezést, szervezkedést, és utazást jelent. Nem baj, egyelőre élvezem, csak ki vagyok purcanva, és így gyakorlatilag semmi értelmesre nincs időm.
  • Újra kell csináltatnom egy ciklusvizsgálatot, és még pár újabb vérvételre is el kell mennem. Ezt mondta a csodadoki (még januárban, csak azóta nem volt erőm ezzel a témával foglalkozni). A leleteimet látva amúgy hümmögött, meg motyogott, amiből egy kukkot sem értettem, és Cs. sem volt ott, hogy fordítson, de a lényeg nagyjából az, hogy szarok a génjeim, és ráadásul Cs.-vel sem alkotunk valami bombabiztos reprodukciós egységet, tehát vagy új férjet szerzek, vagy beérem ezzel, aki van, és akkor még megcsináltatom ezeket az extra (drága) vizsgálatokat. Nem is tudom, pontosan hol és miket, mert annyira elment a kedvem az élettől is ezt hallván, hogy még nem volt energiám utána járni a dolgoknak. Annyira bíztam benne, hogy sikerül már lezárni 9 hónap után ezt a dolgot, de nem, most újabb körök... Az óra közben persze ketyeg, egyre-másra derül ki erről is-arról is, hogy terhes (igen, mindig ÉN tudom meg utoljára), és én egyre jobban el vagyok keseredve. Időnként, persze, mert máskor meg nem érdekel. (Ez se igaz, érdekel, csak dacos vagyok, mint egy gyerek). Aztán vannak pillanatok, amikor kifakadok, mint pl. legutóbb szombaton, az autópálya 67. kilóméterkövénél megmagyarázhatatlan módon kitört belőlem a sírás. (És akkor megint egy kis füllentés, mert én nagyon is tudom a magyarázatot, csak olyan szánalmas, hogy még mindig itt tartok...)
  • És akkor az apropó: É. hétvégén férjhez ment, és É. 4 hónapos terhes. És ezt én Sári ovistársának a szülinapján tudtam meg pénteken, egy közös ismerősünktől. É-vel nagyon jóban voltam, nyilván, csak múlt időben, mert az, hogy ezek a jelentéktelen részletek az életéből így jutnak el hozzám, nem feltételeznek valami erős barátságot... amúgy szilveszterkor beszéltünk utoljára... Kezdem unni ezt az elszigetelődést...
  • Időként magas a vérnyomásom, de ami az igazi para, hogy inkább az alsó, nem is a felső, de mindig addig mérem, amíg nem sikerül 90 alá nyomni, és akkor megnyugszom - a következő mérésig. A fejem néha, mintha szét akarna robbanni, nem fáj, csak feszül, és gyakran fáj, zsibbad a bal karom, vállam, nyakam, nem is tudom, mim. És Cs. szerint hipchonder vagyok, mert ha most már a beleim rendben vannak (amúgy nincsenek), akkor muszáj valami új bajt találnom. Semmi kedvem kivizsgáltatni magam, nem hiszem az alternatív gyógymódokban, és amúgy is, hagyjon mindenki békén, hadd szenvedjek csak csendesen egy sarokban.
  • A legjobb, hogy ezekből szerintem senki semmit nem vesz észre rajtam, mert amúgy az "életben" elég jó kedvű vagyok.

De ez így most kijött. Mindenkinek lehetnek rosszabb napjai.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.02.26. 16:50 Szólj hozzá!

Kezdem már nagyon unni ezt az iskolaválasztási macerát. Azt hiszem, igaza van Cs.-nek, akinek a falujában volt egy iskola, egy osztály, a tanító néni ismerte mindenkinek a szüleit, nagyszüleit, életkörülményeit, lehetőségeit – "oszt jó napot!". Itt meg mi van? Már négy iskolában jártunk, és még nincs vége. Döntést csak egy esetben tudtunk hozni, azt sem az iskolában látottak alapján, hanem a lehetőségeinket mérlegelve - és a manikűrös információira alapozva – felelősen. Ami kiesett, az a korábban említett két tannyelvű magániskola, mert egyrészt jóval drágább, mint gondoltuk, másrészt (a manikűröstől, akinek oda járt a gyereke) nagyon rosszakat hallottam a gyerekekről és a szülőkről, akik a busás tandíjat kifizetve gyakorlatilag bármit megengedtek maguknak. Mivel Sári elég befolyásolható, így nem szeretném, ha olyan környezetben szocializálódna, ahol a D&G öv egy nyolcévesen olyan, mint az egyenruha, és azért közösítenek ki valakit, mert nincs meg a legújabb Barbie-ja.

Úgyhogy jelenleg három iskola van versenyben, de még egyet szeretnék megnézni.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.02.12. 09:38 12 komment

Reggel az oviban - szokás szerint késésben voltam - rászóltam Sárira, hogy csipkedje magát. Erre odanézek, és a gyerek effektíve csipkedi a kezét. Mondom neki, hogy nem így értettem, hanem úgy, hogy siessen.

- Anya, csak azt akartam megtudni, hogy álmodom-e, vagy ez a valóság?

(Hát, kicsim, ez a kőkemény valóság!)

***

Délután a benzinkúton nem tudtam tankolni, mert bár üres volt a tank, a pisztoly folyton azt jelezte, hogy teli van. Persze kutast sehol nem láttam, csak bent. Mivel Sári a kocsiban ült, nem akartam kint hagyni, így intenzív integetésbe kezdtem, hátha észrevesz a bent melegedő személyzet. A srác meglátott, és ahogy kell, vissza is integetett, én meg jeleztem, hogy jöjjön már ki, mert nem nagyon boldogulok egyedül. Amikor kijött - volt vagy 25 éves - elkezdett poénkodni, meg feltűnően flörtölni velem - egészen addig, amíg mondtam, hogy a gyerek a kocsiban van. Onnantól kezdve magázott...

Mindegy, a lényeg, hogy amikor mentem be fizetni, és kiszedtem Sári a kocsiból, akkor a lányom így kommentálta az eseményeket:

- Anya, te most ugye nagyon szerelmes lettél ebbe a bácsiba?

(Azt hiszem, ideje lenne elgondolkodnom azon, hogy hogyan viselkedek a férfiakkal... )

***

(Hihetetlen, de ez is tegnap történt)

- Anya, apa mindig azt mondja, hogy "Jebote".
- Ööö... igen, de ez szerbül van.
- Akkor ezt megtanultam szerbül. Csak tudnám, mit jelent.

Ezt.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.02.05. 09:02 2 komment

Először is bréking nyúz 1. Ha már az anyja nem bírt róla egy posztot sem írni (bokros teendői mellett), akkor megírom én: múlt héten megszületett Erik, stílusosan vöröses-szőkés hajjal, gyorsan, problémamentesen. Isten hozott kicsi Erik, nőj nagyra, erősre!

Aztán, ha már születés, akkor... tegnap az egyik aranyhal (Fehérke) bedobta a kulcsot. Anyu vette észre, mert ő vigyázott Sárira, aki taknyos, és ezért otthon maradt. Kihalászta és lehúzta a wc-n, a gyereknek meg nem szólt, mivel úgyis egy csomó hal van, hátha nem veszi észre. Este megnéztem a megmaradt állományt, és igazság szerint én sem vettem észre, hogy hiányozna valamelyik, meg is számoltam őket, és megvolt mind a 10. Kérdeztem is Cs-t, hogy szerinte hány halunk van, és szerinte is 10. Akkor most melyik döglött meg? Kérdezem Anyut, hogy tuti biztos, hogy döglött halat szedett ki az akváriumból, vagy esetleg összekeverte valamivel - na, itt láttam, hogy Anyu kicsit elbizonytalanodott, és kezdődő Alzheimer-kórt vizionált magának, de miután részletes személyleírást adott a tetemről, sőt, meg is tudta nevezni, így kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy nem 10, hanem 11 halunk van. Illetve volt. Mellesleg van még egy, ami elég furán néz ki, meggugliztam a tüneteit, és hát elég rossz a prognózis. A betegség vagy fertőző, vagy nem, de mivel ez már a második áldozat lesz, így azt hiszem, nem kell hozzá haldoktornak lenni, hogy kijelenthessük, hogy járvány van az akváriumban.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.01.30. 09:21 4 komment

Jó rég nem írtam...

Mentségeim persze vannak, és most nem az, hogy semmi sem történt - inkább túl sok minden történt, és nekem meg leginkább csak arra volt energiám, hogy átéljem a dolgokat, arra már nem, hogy be is pötyögjem. Gyorsan gépelek, de ennyire azért nem.

Egyfelől rengeteg lett a munka hirtelen. Új megbízást kaptam, ami elég sok utazással jár, de ami fontosabb, hogy ha itthon is vagyok, 8 órát simán kitölt. Vége a korábbi lazulós, kicsit facebook-ozós, blogolós korszaknak: kőkemény meló van kéremszépen. Még úgy is, hogy kaptam egy fél asszisztenst, így a korábbi feladataim nagy részét azért át tudtam adni neki. Persze, a fizetésemen mindez nem látszik, de a hülye én vagyok, mert miért nem állok jobban a sarkamra. Mindegy, abban bízok, hogy mindennek meg lesz az eredménye előbb-utóbb, és ha munka van, az mindig jobb, mint ha nincs.

Aztán itt volt ez a Karácsony-Újév szünet, amikor egy percet sem dolgoztam, viszont finoman szólva is gépundorom volt. Nem volt kedvem bekapcsolni, írni, vagy akár csak ránézni sem, így ezek az ünnepek a feledés homályába vesznének, ha most nem emlékeznék meg pár sorban róluk. Mert azért jó volt ám: volt ovis fellépés a városban (cukik voltak, én meg össze-vissza fagytam), utolsó napos ajándékvásárlás (szerintem mindenki örült), titkos karácsonyfa díszítés, csillogó-Sári-szemek, sikongatós ajándék bontogatás, finom vacsora, rengeteg sütemény, felszökő kilók. Voltunk rokonoknál is, meg voltak nálunk vendégek szilveszterkor, ami meglepő módon hajnali 3-ig tartott. (Igaz, évek óta ez volt az első Újév, amikor nem voltam terhes).

Ha már itt tartunk, Eszter évfordulója is megvolt. Csendesen emlékeztünk, nem is kell ennek nagy feneket keríteni. Elmúlt, túléltük, Cs.-vel sokat beszélgettünk: tulajdonképpen még jó is volt, hogy kimondásra kerültek a dolgok. Erről nem írnék többet, egyrészt mert nagyon személyes, másrészt meg még nekem is van mit helyretenni magamban. A lényeg, hogy jól vagyunk, és jól is leszünk, akármi is lesz.

Aztán beindult 2014 is, még több munka és teendő, hiszen jön az iskola-projekt, ami kicsit több macerával jár, mint anno az ovi-választás. Sári az óvónők szerint iskolaérett (bár nem tud cipőt kötni...), és én sem nagyon szeretném még egy évre az oviban hagyni, úgyhogy ez a kérdés eldőlt: a gyerek szeptemberben továbbtanul. A kérdés a hol, hiszen ha valami, hát ez azért elég sok mindent meghatároz. A körzetes iskola nekem nem jön szóba. Egyrészt egyáltalán nem egyszerű elérni sem kocsival, sem busszal, másfelől semmit sem tudok róla. Kis túlzással mondhatom, hogy amíg ki nem derült, hogy oda tartozunk, addig azt sem tudtam, hogy ott van egy iskola. Mindemellett lecsekkoltam a honlapját, és a vezető hír januárban mi volt? Na mi? Tetűírtás... (legalább nem tetvesek a gyerekek). Szóval megkapó volt az első tapasztalat, úgyhogy ezt a sulit el szeretném kerülni messzire.

Van még pár szóba jöhető verzió, de a legesélyesebb az az iskola, ahova én is jártam. Az igazgatónő még mindig az, aki nekem volt. Az iskolának erős a híre, a tanítónéni pedig a lelkész felesége (ami nem azt jelenti, hogy rajonganék egy túl vallásos nevelést követő tanítóért, de ő legalább valamennyire tudná, hogy ki is az én lányom, és annak azért van némi előnye). Ráadásul ide fog járni pár ovistársa is, így legalább nem lesz egyedül szegénykém. Jövő héttől lesznek a nyílt napok, természetesen jó anyuka módjára ott fogok nyomulni az első sorban. Persze, ettől még mindig fennáll a veszélye, hogy nem körzetesként nem jut be Sári ide, de erre is lett egy megoldásunk. Cs. felvetette ugyanis, hogy kérjük meg Sári ovistársának (és szerelmének) anyukáját, hogy hadd jelentkezzünk be hozzájuk. Én mondjuk viszolygok az ilyen szívességektől, így fel sem vetettem a dolgot, amikor nálunk voltak vendégségben, de miután az anyuka maga ajánlotta fel, így talán ezzel sem lesz gond.

Ha már a vendégségnél tartunk: kiderült, hogy isteni pizzát tudok csinálni. Jó, ez gondolom alapesetben nem lenne teljesítmény, de aki ismer, tudja, micsoda konyhatündér vagyok. És mivel mindenkinek a saját határait kell túlszárnyalni, így joggal vagyok büszke magamra.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.01.22. 10:15 2 komment

Nagyon rég nem álmodtam már Eszterrel (vagy csak elfelejtettem), de ma éjjel olyan intenzív és valóságos álmom volt vele, hogy felriadva percekig nem tudtam, mi is történt valójában.

Álmomban már fél év telt el Eszter születése óta (mégis március volt - Eszter pedig januárban született), és valamiért én ebben a fél évben alig törődtem vele. Ellenben nagyon meg voltam elégedve, mert elég jól lefogytam a szülés után. Anyu volt Eszterrel, ő nevelgette, én és Cs. pedig csak néha láttuk. Most pedig az oviban voltunk, ahova Sári is járt (de ez egy másik ovi volt, nem az, ahova igazából jár), és Eszter is ott volt, egy kiságyban. Szóltam az óvónőnek, hogy meg akarom nézni Esztert, így odakísért az ágyához. Eszter nagyon pici baba volt, sokkal kisebb, mint egy fél éves. Inkább újszülött-fejlettségű volt, de ezen egyáltalán nem csodálkoztam. A feje le volt takarva egy vastag pokróccal, de ez sem volt furcsa, ő békésen aludt, miközben az ovisok rohangáltak körülötte. 

Leültem az ágy mellé, és felemeltem a pokrócot, hogy jobban megnézzem az arcát. Ő épp akkor ébredt fel, rám nézett, és elmosolyodott, én pedig beszéltem hozzá, hogy itt van anya, semmi baj nincs, és simogattam az arcát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire emlékeztem, hanem nagyon hasonlított rám. Egyáltalán nem volt szép arcú baba, de nem érdekelt. Olyan élénken emlékszem a vonásaira, hogy ha tudnék rajzolni, biztosan meg tudnám festeni. Kivettem a kiságyból, biztattam, hogy tartsa a fejét, de még túl pici volt hozzá. Magamhoz öleltem, ringattam, puszilgattam, aztán arra gondoltam, hogy nem szoptattam Esztert még soha, és most már nem is tudom. Rossz volt, de valamiért megnyugtatott a gondolat, hogy eddig is kapott enni, semmi baj, ha tápszert, és már amúgy is fél éves. Éreztem a puha bőrét, a babaillatot, és hirtelen megcsapott a felismerés, hogy eddig Eszter egyáltalán nem volt velem. Borzasztó sírás jött rám, örömömben és bánatomban is sírtam, ringattam Esztert. Közben jöttek-mentek körülöttem, de senki nem foglalkozott velünk.

Arra ébredtem, hogy sírok.

Percekig nem tértem magamhoz, próbáltam visszaaludni, de már nem ment. Úgyhogy most azzal nyugtatom magam, hogy talán pont ilyen lesz, mikor újra találkozunk.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.12.11. 08:59 Szólj hozzá!

Nem is tudom, melyik szülinapom volt eddig a legjobb. A legszebb szerintem a 20.-n voltam, a legvidámabb valamikor 22-23 évesen (bár mindig vizsgaidőszakra esett a dolog, így nyilván csak moderáltan lehetett bulizni), a legboldogabb meg talán a 31.-n lehettem, mellettem Sárival, bennem Eszterrel. (Vicces, hogy általában akkor, amikor boldog vagyok, nem vagyok tudatában a saját boldogságomnak. Csak később, a boldogtalanság relációjában értékelődik fel minden pillanat.) Most, két évvel később egészen máshol tartok, mint ahogy akkor elképzeltem - de ember tervez... ki tudja, ki végez. Alapvetően azt hiszem, nem kéne panaszkodnom, hiszen tegnap is egy tök jó napot töltöttem el J-tal, aki elhitette velem, hogy én is nézhetek ki dögösen (az eredményt ugyan még nem láttam nagy méretben, gondolom, azért kell még rá egy kis photoshop, de amit mutatott, az azért tetszett) - mégis, olyan ambivalens ez az egész. 

Nagyon sokan felköszöntöttek (mind a két volt pasim is, ami azért eléggé meglepett) - igaz, volt olyan, akinek ma sem jutottam eszébe (pedig elég sok köze van a születésemhez, na mindegy). És valahogy megcsapott a harmincas depresszió is. Mert amikor 30 lettem, az még olyan menő volt - akkor éppen tök jól éreztem magam a bőrömben, és egyáltalán nem zavart, hogy már sosem kezdődik kettessel az éveim száma. (Persze, azért volt ott is egy kis hiszti, de azért közel sem volt olyan vészes, mint egynéhány ismerősömnél). Most viszont azt hiszem, végleg leesett a tantusz: én már sosem leszek 30 éves többet!

Jó, nyilván, 9 éves meg 18 éves meg 26 éves sem leszek már soha többet, de arra nem is annyira vágyom. Viszont jó lenne megint felszabadultnak lenni, különlegesnek érezni magam, azt hinni, hogy amiket eltervezek, meg is valósulhatnak. Nem akarok ám túl nagy dolgokat, és azt hiszem, meg is érdemelném őket... 

Szerző: anna_over_the_moon  2013.12.10. 08:45 Szólj hozzá!

Önkínzásból, vagy csak úgy passzióból visszaolvasgattam a blogomban az 1 és 2 évvel ezelőtti bejegyzéseimet, amelyeket az év ezen részében írtam. Tavaly és tavaly-előtt is terhes voltam ilyenkor, és mindkétszer január elején ért véget a dolog. Mégis olyan jó volt olvasgatnom magam, főleg amit Eszterrel a hasamban írtam: szerintem kifejezetten humoros írásaim voltak (ennyi öntömjénezés kell), de ami a legfontosabb, bennem volt az a boldog, reményteli várakozás, ami úgy általában a lelkes kismamákat jellemzi. Végül nem tudtam a végéig elolvasni - januárnál abbahagytam. Nem mintha így meg-nem-történtté tehetnék bármit, de most úgy éreztem, hogy csak a jó részéről akarok tudni. Csak azt akarom elképzelni, ahogy fekszem otthon a kanapén, nagy hassal, nagyon terhesen, Eszter rugdos, én meg simogatom, beszélek hozzá, várom, várom, várom. Sári beszalad - még csak 3 és fél éves, selypít és raccsol, de odabújik, ő is simogatja a hasamat. És mi így maradunk, jó sokáig. Amíg fel nem készülök arra, ami ránk vár.

Eszter ma lenne 23 hónapos. 

Szerző: anna_over_the_moon  2013.12.05. 08:48 1 komment

20131202_184035.jpg

Szerző: anna_over_the_moon  2013.12.03. 10:02 6 komment

Mikulásfalván voltunk szombaton. A Mikulás Nagykarácsonyban lakik, ami egy világvége falu a Mezőföld végtelen pusztaságán. Nagykarácsonyban ugyan nincs az ég világon semmi érdekes, a nevén kívül persze. Valami okos embernek eszébe jutott, hogy ezt a szerencsés névválasztást meg lehetne fejelni egy ügyes kis árukapcsolással: mondjuk azt, hogy ott lakik a Mikulás. Ami kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégis a mienk, és hát egy ötévesnek minden piros ruhás szakállas bácsi megteszi – főleg, ha kicsit pocakos, és saját szakálla van.

A rendezvény 10-kor nyit minden nap, és hétvégén érdemes is volt odamenni 10-re, mert utána mindenhol olyan sor volt, hogy azt még az igazi Mikulás miatt sem érte volna meg kivárni. A Mikuláshoz 2000 Ft volt fejenként a belépő (kicsinek-nagynak), és mint kiderült, ezen kívül mindenért külön kellett fizetni – igaz, a jegyeket végül is egyben lehetett megvenni. Ez is ügyes… (mert így olyan, mintha egy jegy lenne). A Télapónál kezdtünk, akire kicsit várni kellett, mert épp egy csoport volt nála audiencián, de Sári végül is elég türelmes volt. Amikor végre bejutottunk a falusi kockaház kb. 10 nm-es szobájába, ahol a pocakos-szakállas dekkolt, és benyomult a kb. 5 gyerek a 20 szülővel, frankón nem láttam a pasiból semmit, mert néhány vállas apuka mindenképpen úgy gondolta, hogy jó poén elém állni. Mindegy, Sárit azért előre toltam, gondoltam, ha énekelni kell, legalább látszódjon. Aztán végül nem volt produkció, csak a Mikulás beszélt, sütött el pár sikamlósabb viccet (apukák kedvéért), és jól megijesztette a lányomat, amikor arról beszélt, hogy nem szabad hisztizni. Ezután minden gyerek és felnőtt ajándékot kapott, minden csomagban ugyanaz volt amúgy, tehát nem értem, miért kellett külön zsákból elővenni. Az egész szeánsz kb. 10 perc alatt lezajlott, és volt annyira kellemetlen, mint egy bevásárlóközpontos télapózás.

Az udvaron megnéztük a rén(?)szarvasokat, majd Sárit elfogta a tanácstalanság, hogy milyen rosszaságot kiabáljon bele a Jókívánság kútjába (ha jól értelmeztem a feladatot, akkor itt meg lehet vallani a bűnöket). Szegénykémnek egyszerűen semmi nem jutott eszébe. Majd amikor indítványoztam, hogy vallja meg azt, amikor a múltkor elvágta a nadrágomat, akkor ugyan ezt megtette, de nem hatott túl őszintének a dolog. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy valószínűleg az véletlenül történt, mondjuk, azért, mert amúgy meg kajláskodott...

Ezután átmentünk a játszóházba, ami tulajdonképpen a kultúrotthon nagyterme volt, benne mindenféle fura játékkal, amik Sárit nem igazán kötötték le. Szerencsére éppen akkor kezdődött egy koncert, amit a kisasszony az első sorból hallgatott végig, sőt, amikor megkérdezték, ki ismeri a „Télapó itt van”-t, még a színpadra is kiment énekelni. Az hamar kiderült, hogy Sári csak az első versszakot ismeri (én is), de azt végül is elég tisztán elénekelte a színpadon (!), egyedül (!), a mikrofonba (!). Nagyon bátor volt, és ügyes, én meg titkon elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából, olyan büszke voltam rá. Még szerencse, hogy megörökítettem a dolgot, mert a Zapja tuti nem hitte volna el, ha nem látja (ja, Cs. nem volt velünk).

A játszóházban már frankón kezdett elegem lenni a tömegből, de a kocsihoz visszafelé volt még egy Ugráló nevű hely is. És ha már ugráló, akkor Mikulásbüfé, meg kisvasút, ami az épület körül jön-megy – mindez egyben, kb. 50 nm-en, egy rohadt be- és kijárattal, iskolás csoportokkal és hétvégi apukákkal tömve. Komolyan, itt már szinte moccanni sem lehetett, és a tömeg egyre csak nőtt. A kisvasút meg –miért is ne- a kerítés és a lépcső között ment el, ahol amúgy torlódott a tömeg (a szűk keresztmetszet, az ajtó miatt), úgyhogy a dolog frankón balesetveszélyes volt. A kisvasút amúgy önmagában is, mivel állandóan kisiklott – gondolom, apukákat nem tervezték be a teherviselésbe. Mindezt addig láttam, amíg Sári bent ugrált, én meg már végképp nem bírtam a tömeget, és kimentem levegőzni. Sári később szerencsére sikerült lebeszélni a kisvasútról, attól azért ő is félt, hogy kisiklik alatta.

Szombat délután megcsináltuk az adventi koszorút, tegnap pedig kimentünk a vásárba, ahol Sári rohangált, és akkorát zupált, mint egy ház. Fel is szántotta az arcával a betont, az orra is vérzett, de talán maradandó sérülései (gyógyulás után) nem lesznek. Most persze úgy néz ki szegénykém, mintha bokszmeccsen járt volna, de azért remélem, meggyőzően tudtam alakítani az oviban, amikor rákérdeztek, hogy csak elesett… csak nem küldik ránk a gyámügyet.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.12.02. 09:15 Szólj hozzá!

A gyerek a maga ártatlanságával, ösztönösségével és őszinteségével tulajdonképpen leképezi, hogy milyen is lenne a világ, ha nem lennének konvenciók, szabályok, és törvények. Ha mindenkit csak az egoja vezetne, és még a látszatát sem kellene fenntartani annak, hogy mások is fontosak lehetnek rajtunk kívül.

(Egyébként - félreértés ne essék - nem vagyok idealista, és azt gondolom, hogy a világot igen is az egyéni -és nem a közösségi- érdekek mozgatják. Más kérdés, hogy vannak olyan belénk nevelt normák -ha úgy tetszik, tízparancsolatok- amelyek mégis csak gátat szabnak a totális önkénynek, de ennek nem a megfelelési vágyunk miatt van visszatartó ereje, hanem mert az ember végső soron belátja, hogy a normák betartásával win-win helyzet alakul ki, és ezzel az egyén is jobban jár, nemcsak a társadalom).

Szerző: anna_over_the_moon  2013.11.07. 09:10 3 komment

Szerző: anna_over_the_moon  2013.11.05. 10:01 Szólj hozzá!

A pszichológusnál:

"Anna, úgy gondolom, amit eredetileg kitűztünk célnak, hogy le tudja tenni Eszter miatti gyászát, azt elérte. Most el kell döntenie, hogy keres-e újabb célkitűzést, vagy itt abbahagyjuk a terápiát. Én azt gondolom, hogy azzal lehetne még valamit kezdeni, hogy miért törekszik folyton arra, hogy problémákat gyártson magának. Mi ez, miből fakad ez a mazochizmus?"


Sári: "Anya, a mennyországban pontosan ugyanolyan, mint itt?"
A: "Nem tudom. Lehet, hogy jobb."
S: "Igen, biztos, hogy jobb."

(Kicsit később)
S: "Anya, miért temetik a halottakat a földbe?"
A: "Mert ez a szokás, és mert így a halottak teste táplálja a földet."
S: "Hogy táplálja?"
A: "A halottak teste szétbomlik ásványi anyagokra, amik nagyon pici részecskék, és azt a növények felszívják a gyökerükön keresztül, és így tudnak nőni a fák, a virágok."
S: (mosolyogva) "Akkor lehet, hogy Eszter teste az én kiskertemet táplálja?"


Október 15.

Tegnap volt a nemzetközi bébigyász napja (nekem jobban tetszik a perinatális gyász napja, de mindegy). Persze, a magyar wikipédia ezt nem említi, és amúgy is, amerikai a kezdeményezés, őket meg itt nem szeretjük. Természetesen, ahogy tavaly is, most is csatlakoztunk a gyertyagyújtáshoz. A facebook csoportban létrehoztam egy eseményt, és nagyon megható volt, ahogy egyre-másra jöttek a képek. Szerintem szükség van az ilyen alkalmakra, igen is fontos, hogy beszéljünk a veszteségről, a gyászról, mert ez ma Magyarországon, de még családon belül is tabutéma. 

Mellékzönge, de Cs. is visszaigazolta a "részvételt", ehhez képest elfelejtette, és amikor hazaért, elment enni, és nagyjából addig vacsorázott, amíg a gyertyák égtek.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.10.16. 09:31 1 komment

Sári egy jó ideje tudja már pörgetni az "R" hangot, de eddig a szavakban még nem igazán sikerült megtalálnia. Ha a nevét mondta, akkor az mindig kb. így hangzott: "Rrrrrrrr - Sá - LI". Viszont megtudtam a logopédustól, hogy amúgy sem szavakat kell gyakoroltatni a gyerekkel, hanem először a hang legyen meg, aztán hangkapcsolatok, pl. ré, rá, ri, és utána lehet csak rátérni a teljes hangsorra. Ennek megfelelően sosem mondtuk neki, hogy nem Sáli, hanem Sári. 

A logopédia egyébként 3 hete tart, mindig van házi feladat (amit én rendszeresen elfelejtek, de szerencsére Sári észben tartja), és a gyerek eléggé szeret rá járni. 

És akkor tegnap délután meséli nekem, hogy jövő héten kirándulni mennek az ovival, "de Anya, tudod, hova megyünk? A TRRRRopikáLLLLiumba!"

"Hűűű, de szépen mondtad ezt" - mondtam neki, és kijavítottuk a második R-t is, úgyhogy ezt a nehéz szót kipipáltuk. Majd Sári rázendített: "RRRRRRRépa, RRRRRRetek, mogyoRRRRó, koRRRRán RRRReggel RRRRitkán RRRRRikkant a RRRRigó!"

Eszméletlen büszke voltam a lányomra, és ő is magára. Megtanultuk még a nevét is (minden nevében van egy R-hang), úgyhogy megnyugodtam, hogy nem csesztünk ki annyira a gyerekkel, és nem ő lesz az, aki még a saját nevét sem tudja kimondani (volt egy Szabolcs nevű évfolyamtársam az egyetemen, aki eszméletlen pösze volt, mindig közröhej tárgyát képezte, ha bemutatkozott).

Este aztán előadta az apjának is, aki szintén nagyon büszke volt rá, és közben csendben szomorúan odasúgta: "Így már nem is olyan kislányos!" 

(Ez persze csak részben igaz, mert Sári azért még mindig eléggé selypít és a hanghordozása is babás, legalább is az ovis társai sokkal "felnőttesebben" beszélnek. De mindegy, egyenlőre szerintem az a fontos, amit mond, nem pedig az, ahogy...)

Szerző: anna_over_the_moon  2013.10.11. 08:51 Szólj hozzá!

Szerző: anna_over_the_moon  2013.10.05. 17:23 Szólj hozzá!

Sári már nagyon unja, hogy a ház olyan, mint Mohács a busójárás idején. Tegnap, mikor az ablakosok fúrtak-faragtak még este 7-kor is, ezt találta mondani:

- Úgy unom már az építőbácsikat! Ha végre kész lesz a ház, csak az jöhet ide, akit meghívtunk! - majd kis gondolkodás után: - Meg a Tündi.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.10.04. 20:26 Szólj hozzá!

Ismét teljes jogú városiak vagyunk - visszaköltöztünk, ugyanis. Bár a tanyakulcs még a zsebemben van ma estig, azért már két éjszakát is a "régiúj" lakásunkban töltöttünk.

Amiben egyébként lépten-nyomon partvisok, felmosóvödrök, kartondarabkák, rongyok és Sofix-os üvegek hevernek. Egész hétvégén megállás nélkül takarítottunk, és még most is csak 60%-osnak mondanám a helyzetet. Igyekeztünk a minimális komfortra helyezni a hangsúlyt a tökéletes kivitelezés helyett, mert így legalább vissza tudtunk jönni. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy minden poros és azonnal nem használandó tárgyat a nappali egyik felében összegyűjtöttünk, és szobáról-szobára haladva a többi helységet úgy kitakarítottuk, hogy legalább már ne vigyük a port ide-oda a lakásban. Persze, por is maradt végül, sőt, azt lelkesen hurcoljuk is, de azért azt hiszem, úgy 3-4 héten belül készre lehet jelenteni a takarítási projektet.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.09.30. 08:47 Szólj hozzá!

- Képzeld, Eszter, a Mami mesélte, hogy amikor ő fiatal volt, még nem volt McDonald's Magyarországon, hanem csak Ausztriában! - mondta Sári a balett után a barátnőjének, sült krumpli majszolása közben.

Én meg büszke vagyok rá, hogy a lányom tudja, mi az az Ausztria, és mi a McDonald's.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.09.27. 12:32 Szólj hozzá!

A múltkori lakatlan szigetes posztom utolsó sóhajtását majdnem sikerült megvalósítanunk a hétvégén - ui. wellnessbe mentünk. Mondjuk, nem mintha jó dolgunkban azt sem tudnánk, hogy mivel csesszünk el 3 napot, mert éppenséggel munka lenne rengeteg (mióta vannak ajtók, azóta még értelme is lenne takarítani) - de végül is némi lelkiismeret-furdalással kísérve elfogadtuk az ajándékot (Anyu rátalált a booking.com-ra, és most agyba-főbe foglalja a szállásokat).

Az észak-nyugat magyarországi hotel nagyon exkluzív volt (Sári örült is, hogy 4-csillagos, mert az ovistársa is 4-csillagos szállodákba jár - és a gyerek el is meséli az oviban... na mindegy) - és ehhez képest nem annyira drága. Talán ez magyarázta, hogy gyakorlatilag tele volt a hely szlovákokkal (3 szlovák esküvőt tartottak a hétvégén). A wellness-részlegben mondjuk alig voltak - persze, nem is volt nagy a hely, de cserébe kellemesen meleg volt a víz, a jakuzziban meg egyenesen forró. Sárinak egyébként nem ért le a lába, de ez nem különösebben zavarta: ha rajta volt az "életmentő" búvárszemüveg és pipa, akkor vígan keresztbe-kasul átúszta ötször a medencét. Gyakorlatilag nem kellett ott állni mellette, mert ha ki is köpte a pipát, és esetleg elfogyott a levegője, akkor lement a medence aljára, fellökte magát, és nagy levegőt vett, majd úszott tovább. Ok, nem olimpiai bajnok úszótechnika, de a vízbiztonság mindenképpen megvan, és azt hiszem, ebben a korban ez a maximum, amit el lehet érni. (Én mindig jó úszó voltam, de szerintem már voltam vagy 8-9 éves, mire rendesen megtanultam úszni).

A dolog szépséghibája csak az volt, hogy valami anyag volt a vízben, amitől Sárinak állandóan köhögnie kellett. És ha köhög, akkor hány is. Megtisztelte a szobát egy adaggal, de ami cikibb volt, hogy az étteremben is kidobta a taccsot. 12 ezer Ft volt a vacsora (igen, ennek megkérték az árát), na, azt egy kicsit sajnáltam.

Hazafelé megnéztük a monostori erődöt. Érdekes volt, bár az látszik, hogy minden mozdíthatót elvittek már onnan. Amikor ezt Cs. szóvá tette, csak úgy, magának, Sári rögtön elkezdett kérdezgetni. Így jutottunk el a rögtönzött történelem óráig, és a szovjet megszállásig (felszabadításig?). Azóta ez a dolog nagyon izgatja a fantáziáját, majdnem minden nap kell erről mesélni. Arra már rájöttem, hogy ezt nem bízhatom Cs.-re, mert ő egyrészt nem élte ezt így át (na, nem mintha nekem komoly emlékeim lennének erről a korszakról), másfelől ő azért eléggé el tud mélyedni a korszak nagypolitikai hátterének elemzésében, ami egy 5 évesnek nyilván túl sok információ. Viszont annak őszintén örülök, hogy Sári igazi kis pacifista, és ráadásul humanista is. Azon sem lepődik meg, hogy sokféle ember sokféle kultúrával és vallással él a földön, csak azt nem érti, hogy ezek miatt minek kell háborúzni.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.09.24. 09:09 Szólj hozzá!

Van nekünk már szép új bejáratunk, állnak a válaszfalak, és az emeleten új a csempe. Ha minden igaz, a héten már beltéri ajtóink is lesznek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehet a családtól elkülönülve wc-zni. Mondjuk, mi nem vagyunk éppen szégyenlősek (azt hiszem, tizenkét év után fura is lenne), tehát ez a része kevésbé zavart a dolognak - az már viszont kellemetlenebb, hogy az ajtóhiányban nem csak a szagok, de a lentről felkerülő por is akadálytalanul hatol be a szobákba. Emiatt úgy érzem, szélmalom-harcot vívok az aprószemcsés malterrel, és tényleg erősen fontolóra vettem egy bejárónő felvételét (nem sznob vagyok, vagy szemtelenül gazdag, csak rohadtul utálok takarítani). Persze, ehhez kellene egy másodállás, vagy egy olyan férj, aki kicsit jobban keres... esetleg a lottó ötös, és azt hiszem, ez utóbbira van a legnagyobb esélyem.

Mindegy, a lényeg, hogy a nyugalom szigetén (aka: tanya) töltött napjaink a visszaköltözés reális közelsége miatt meg vannak számlálva. Pedig egész jól belaktuk már magunkat a kis házikóba, szeretem pl. a reggeli kávézást a teraszon (birkákat nézegetve), és azt is teljesen jól viselem, hogy nincs TV. Az internet már jobban hiányzik, de szerencsére okos telefonnal és mobilnettel át lehet ezt is hidalni.

Amiből már kicsit jobban elegem van, az az állandó jövés-menés. Tanya-ovi-munka-ház-tanya, és esetleg közben egy-két IKEA kör (az elmúlt hetekben kezdtem úgy érezni, hogy lassan odaköltözöm). Ráadásul a munka miatt is kellett utaznom, és Cs. családjához is el kellett menni nemrég. Ehhez hozzájön, hogy mindig az kell, ami a másik helyen van, legyen az ruha vagy játék. Én meg már úgy várom, hogy legyen egyszer pár nap, amikor semmit nem kell csinálnom, csak úgy vagyok. Döglök a b*szott nagy kanapén, és csak létezem, tökéletesen üresen, vágytalanul, relaxáltan. (Egyébként nem groteszk kicsit arra vágyni, hogy ne vágyjak semmire?)

Miért van az az érzésem, hogy ehhez el kéne utazni egy lakatlan szigetre?

Szerző: anna_over_the_moon  2013.09.16. 09:38 1 komment

süti beállítások módosítása