Csak hogy folytassam Cs. „szörnyű” jellemének feltárását, és mivel már remegett a kezem, hogy ezt a bejegyzést megejthessem, el kell mondanom, hogy Cs. bizony horkol. Ugyan nem tudom, hogy a horkolás mennyire tekinthető jellemhibának, de az biztos, hogy engem ki lehet kergetni vele a világból.

 

Az egész horkolás-fóbiám (ha fóbia, akkor nyilván az én jellemhibám) akkor kezdődött, mikor kénytelen voltam 2 hetet kórházban tölteni. Ez több, mint 10 éve történt. Nem volt még eü-reform, ezért nem a lakóhelyemen illetékes kórházban voltam, mert hogy ott székelt az az orvos, akitől a csodát vártuk (többé-kevésbé). Nem volt még napidíj, vizitdíj és beutaló sem, viszont véletlenül akkorra programozták a műtétet, amikor is a kórház egyik szárnyát átépítették, így a maradék szárnyakban meglehetősen zsúfolt volt a szituáció. Az eredetileg 6 ágyas kórteremben 8-an voltunk. 3-3 ágy a falnál merőlegesen, és 2 ágy a „folyosón”, keresztbe. Az enyém volt az, amelyik legbelül volt keresztben, és se éjjeliszekrényem, se semmim nem volt. Az, hogy a szobában mozdulni sem lehetett, azért nem volt baj, mert ebben a szobában konkrétan senki nem tudott járni. A szobatársakról csak annyit, hogy volt egy lány, aki úgy 20 lehetett, egy fiatalabb nő, olyan 30 körüli, én (15), és a többiek, bőven benne a nyugdíjban – de hát ez egy kórházban már csak így szokott lenni. Belőlem mindenféle csövek lógtak ki, amik baromira fájtak, ha megmozdultam, ebből kifolyólag nagyjából 8 napig (amíg a csövek bennem voltak) háton kellett mozdulatlanul feküdnöm. Nem tudok háton mozdulatlanul feküdni, és nem tudok háton aludni (állítólag már egy hetesen is hason aludtam, talán ezért). Ennek mondjuk még semmi köze a horkoláshos, de annak már igen, hogy amikor végkimerülésemben mégis csak el tudtam volna szenderedni, valamelyik néni rázendített. Rendszerint a legöregebb, az, amelyiknek az ágya közvetlenül az enyémre merőlegesen volt. Egy ideig tűrtem, aztán olyan ez, hogy már egyszerűen semmi másra nem tudsz figyelni, csak a ritmikus horkolásra, és tényleg úgy érzed, hogy ha még egyszer levegőt vesz, megőrülsz. Ilyenkor megfogtam az ágyrácsot, és kicsit megráztam az ágyát. A néni elhallgatott. Vagy egy percig, aztán újrakezdte. Ha viszont nem ő, akkor a 4 másik néni horkolt, hol felváltva, hol kórusban, és mivel mozdulni nem tudtam, így mindenki ágyát nem rángathattam meg, ezért szenvedtem, de iszonyatosan. Kértem füldugót, nem ért semmit. Fogtam a walkman-em, és felhangosítottam csutra a Guns’N’Roses-t, de mondjuk valljuk be, azért arra sem olyan túl jó elaludni.

 

Szóval így telt el ez az iszonyatos 2 hét, álmatlanul, horkolással az őrület határára ringatva, úgyhogy akkor én megfogadtam, innentől kezdve csak síri csöndben vagyok hajlandó aludni.

 

Aztán ugye, mint kiderült, Cs. horkol. Szerintem azért, mert az egyik orrlyuka nem szelel rendesen (kicsit jobban összenőtt, mint a másik). Ettől függetlenül mondjuk bármilyen pózban képes horkolni, akkor is, ha a másik orrlyuka van szabadon, de mindegy. Az egész úgy kezdődik, hogy lefekszünk, ő, mint a világ legjobb alvója, tulajdonképpen egy perc alatt elalszik. Nekem jár az agyam, forgolódom, stb. Egyszer csak meghallom, hogy Cs. szuszog. Olyan erőltetett szuszogás ez, a levegő próbál utat törni magának a beszűkült orrjáraton keresztül. Sosem értem, miért nem nyitja ki ilyenkor ösztönösen a száját (én azt teszem – bár ilyenkor nyálas lesz a párna, de ez más kérdés). Mivel tudom, hogy a szuszogás egyre erősebb, erőltetettebb lesz, ezért már itt ideges leszek, és szinte várom, mikor horkant fel először. Mert amikor horkant, az már horkolás, és ha horkol, akkor –mivel nem bírom a horkolást- jogom van szólni. Na, nem mindig szólok, néha csak megsimogatom, vagy csettintek a nyelvemmel, vagy egyéb aljas módon csapok zajt, hogy félálomba legyen, megforduljon, vagy ilyesmi. Máskor viszont ez nem ér semmit, és ő már 2-3-at is horkantott, akkor viszont hangosan rászólok. „Mi van, mi van?” – kérdezi meg mindig, kivétel nélkül, mintha nem tudná, hogy azért szoktam felkelteni, mert horkol. Néha aztán csak másképp helyezkedik, és alszik (aztán horkol) tovább, néha viszont felkapja a vizet, és kötözkodni kezd: „Menj át a másik szobába, ha zavar.”/”Hagyjál már, Te is horkolsz.” Stb. Persze, még sose mentem át a másik szobába (és még sosem horkoltam), de aztán reggel rendszerint hallgatom, hogy nem hagytam aludni, és hogy ő nem is horkol. Mert a horkolók – csakúgy, mint az alkoholisták, mindig tagadják, hogy horkolnak.

 

Ez a mai lecke.

Szerző: anna_over_the_moon  2007.11.29. 10:56 6 komment

Címkék: cs egeszsegugy

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr394579875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ande · andedrag.freeblog.hu 2007.11.29. 11:06:00

"és még sosem horkoltam" .... "a horkolók – csakúgy, mint az alkoholisták, mindig tagadják, hogy horkolnak." :D

Ismeretlen_71154 2007.11.29. 14:58:17

elég szerencsés vagy, mert legalább a saját horkolásodra nem ébredsz fel

Ismeretlen_44444 2007.11.29. 15:29:42

Mivel hogy en nem horkolok. ellenben - csak hogy kiemeljek egy rossz tulajdonsagot - en kinyitom a szamat, es osszenyalazom a parnat. Ha be van dugulva az orrom.

ande · andedrag.freeblog.hu 2007.11.29. 20:22:42

Honnan tudod, hogy nem horkolsz?

Ismeretlen_44444 2007.11.30. 10:32:26

A vallasom tiltja