Próbálom behozni az elmaradásomat, úgyhogy a beszámolót a húsvéti ünnepekkel kezdem.

Nagypénteken el akartunk utazni a sógornőmékhez, annak ellenére, hogy Sári taknyos volt, de végül is más baja nem lett. Mivel délelőtt az istennek sem akart elaludni, így gondoltuk, ebéd után indulunk majd. Cs. és én kajáltunk, amíg a dédi Sárit hintáztatta a ketben, majd amikor hoztuk volna be, hogy ő is egyen, elaludt a hintában. Így az utazás délutánra lett halasztva.

A sógornőmék amúgy aznap jó katolikusokhoz mérten böjtöltek - vagyis a Lányok nem ehettek csokit, és az elvonási tünetek már jelentkeztek rajtuk. Sárinak persze nagyon örültek, és az öröm kölcsönös volt: a kismanó önfeledten vetette bele magát a mókába, innentől kezdve apját-anyját nagyjából letojta és csak a nagylányokkal foglalkozott.

Már nem tudom a pontos kronológiát, mert olyan kimerítő volt ez a látogatás, ugyanis jöttek-mentek az emberek, rokonok, barátok, vendégek, locsolók, úgyhogy szegény Sári 3 nap alatt szerintem 100 idegennel találkozott. Az első 20 alkalom tragikus volt: Sári -ha ránézett egy ismeretlen- sírni kezdett, és vagy fél órába telt, míg megenyhült. Aztán a második nap végére szerintem immunis lett az idegeninvázióra, mert attól kezdve nem sírt, sőt, még azt is hagyta, hogy megtapizzák.

Mi nagyjából az egész Húsvétot korlátlanul végigzabáltuk (zárójelben jegyzem meg, hogy hazaérve alig mertem ráállni a mérlegre, pedig mint utóbb kiderült, egy árva deka sem jött vissza! Ki érti ezt?), és ez mintha meghozta volt a fogyókúrázó lányom étvágyát is. Volt olyan ebéd, hogy megevett egy tányér levest, 180 g bébiételt, és utána még egy kis tortát is kapott... 

Amilyen jól ment az evés, olyan rosszul az alvás. Igaz, valamelyik reggelre végre áttört az a 6-os fogacska, ami már egy hónapja dagasztja az ínyét, úgyhogy kezdetben emiatt voltak sírós éjszakák, de általában is jellemző volt, hogy a Lány fél5-5 között kelt minden rohadt nap. Hiába kaptam ki az ágyából és szoptattam meg rögtön, szinte sosem aludt vissza. Úgyhogy hol én, hol Cs. szórakoztattuk addig, amíg a nenája fel nem ébredt és át nem vette a stafétát. Nappal is inkább játszott volna alvás helyett, úgyhogy sokat küzdöttünk, és ez szerencsére megmaradt itthonra is. Mert hiába nem akar aludni, a napi egy alvással még nem tudja eléggé kipihenni magát.

Sári csak a Lányokat leste, akik elég jól elvoltak vele, kivéve, amikor megunták, és otthagyták a manót. Így volt olyan, hogy arra mentünk be a szobába, hogy Sári egyedül csücsül a földön, míg a nagyok számítógépeznek, vagy tévéznek, ő pedig szegénykém csak les, mert nem érti, mi van. De alapvetően nekem tényleg nem sokat kellett aggódnom a gyerek szórakoztatásán, és ez mondjuk jól előrevetíti, hogy mi lesz, ha Sárinak testvére(i) lesz(nek). A helyzetet amúgy jól példázza, hogy ha Sári mondjuk felébredt az alvásból, az első dolga az volt, hogy kivitesse magát a szobából a Lányok szobájába... Hát, nagytesót sajnos nem tudok neki varázsolni (majd talán Cs...), pedig az nagyon jó lenne neki.

A nyuszi egyébként sok mindent hozott, főleg ruhákat, meg végre homokozókészletet. A mi saját nyulunk viszont nem érkezett meg, sőt, még mindig várjuk a Pediped cipőket, amiket 2 hete rendeltem... 

Azért annak is örült a manó, amikor hazaértünk, igaz, azóta úgy be vagyok havazva, hogy alig van szegénykémre időm. De erről egy másik posztban...