Biztos mindenki csinálja, de Anyu állandóan párhuzamot von köztem és Sári között – mármint, persze, amikor én voltam ekkora, mint most ő. Mert amikor „kicsi” volt, Sári ugye egyáltalán nem hasonlított rám, de mostanra nem csak külsőségekben, hanem minden tekintetben egyre inkább anyja-fajta. Az alakjáról nem kell feltétlenül sok szót vesztegetni, elég ránézni a kis combosra, a kerek seggére, és a pufi arcára – aztán megnézni akármelyik óvodai képemet, és kétség sem fér ahhoz, hogy egy genetikai tőről származunk.

No de ami a pipiskedést, a produkciókat illeti – hát, Cs.-t anno még erőszakkal sem lehetett rávenni, hogy kibújjon az anyja szoknyája mögül, engem meg lelőni sem lehetett, ha verselni kellett – nos, Sári is épp ilyen, igaz, valahol az arany középúton van, mert idegenek előtt azért kicsit félénkebb, mint én voltam, de családi körben bármit előad. Most a balett a kedvence, igazi testhez álló sport lenne számára, tekintve, hogy 18 kiló. Basszus, a balettáncosok felnőtt korukban sem sokkal nehezebbek, úgyhogy nem vár nagy karrier a lányomra ezen a területen, de semmire nem mondom, hogy ne csinálja, ha szereti…

Elérkezett a tündérmesék korszaka is, most minden hercegnős és csillogó-villogó. Nizzából koronát kellett hoznunk neki (18 EUR volt egy tiara, de majd’ bepisilt a boldogságtól). Tegnap pedig közölte, hogy fessünk hercegnőket a szobája falára. Mondtam neki, hogy az nem lenne túl jó ötlet, mert mi lesz akkor, ha esetleg lesz egy kistestvére, aki fiú lesz. Akkor az nem fogja szeretni a hercegnőket. Erre Sári:

-Akkor elköltözöm!

-És hova költözöl?

-El innen.

-És én?

-Te is elköltözöl. Meg apa is.

-És a kistestvéred?

-Ő itt marad.

-De nem maradhat itt egyedül. Anyának meg apának ő ugyanolyan gyereke lesz, mint te. Családtag.

-Akkor legyen két kistestvérem, de legyen mindegyik lány.

Ezzel a téma le volt zárva.