Nevezetes nap volt a tegnapi - Eszterre emlékeztünk, és arra, hogy egy másodperc alatt tud kicsúszni a lábunk alól a talaj. A változáshoz elég egy pillanat, és az életünk már sosem lesz ugyanolyan.

Nem tegnap, de az elmúlt 1-2 hétben gyakran eszembe jutottak annak a szörnyű napnak a pillanatai. Nem akarom felidézni, mert Eszter élete -ha életnek lehet azt hívni- amúgy nem erről szólt szerintem, mégis, valahogy akaratlanul is sodródtam ebbe a hangulatba, ebbe a "minden-mindegy" érzésbe, ami Eszter születése óta gyakran a hatalmába kerít.

Aztán az fogalmazódott meg bennem, hogy annak ellenére, hogy egy csomó - Eszterhez látszólag nem kapcsolódó- dolog történt velünk az elmúlt egy évben (elég csak az utazásainkra gondolni: Párizs, Adria, Nizza; az epekőműtét; munka, stb), mégis, mintha minden a gyászból fakadt volna. Nehéz ezt megmagyarázni, de valahogy úgy értem, hogy ha Eszter lett volna, ezek a dolgok nem történnek meg velünk - ezek a dolgok az ő hiánya miatt realizálódhattak: a gyászunkból fakadtak, a gyászunk pedig belőle született, ezáltal ő, a kis léte, vagyis inkább a nem-léte így lett az életünk, a lényünk része. És szerintem ez egyébként jó dolog - őt nem kaphatom meg soha, a legtöbb, amit tehetek, hogy magamba olvasztom a vele kapcsolatos érzéseimet.

Egyébként nagyon vártam már, hogy ez az egy év leteljen. Úgy éreztem, elég volt a gyászból. Eszter kapott tőlem egy évet, mit adhatnék még neki? Kin segítek azzal, ha tovább húzom ezt az egészet? Neki már nem számít, nekem meg biztosan nem jó. És itt van Sári is, és itt van talán a jövő is... most már ezzel kellene foglalkozni. Az is nehéz lesz ám, és én pedig belefáradtam abba, hogy ennyi mindent cipeljek.

Szerző: anna_over_the_moon  2013.01.06. 11:13 5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr365000965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fetisa Bloggerina 2013.01.06. 18:50:42

Csendben olvaslak egy ideje. Ahogy látom megtetted, amit azért kellatt tenned, hogy anyaként, emberként, nőként megálld a helyed a világban, bármi is történt a múltban. Az emlékezés olyan dolog, amivel évről évre tartozol majd, elsősorban magadnak. De egy év múlva talán már kisebb fájdalommal, aztán egyre inkább valami emelkedettebb, fényesebb napja lesz az évednek. És ez így teljesen normális...

Morticia83 2013.01.06. 19:24:32

Esztert magadban fogod hordozni életed végéig, biztos, hogy ő rányomta a bélyegét a személyiségedre. És ez jó dolog. Biztosan lesz sok olyan dolog az életedben, amit teljesen máshogy fogsz nézni Eszter miatt, jobban átlátsz majd mindent, jobban fogod tudni, hogy mi fontos, és mi nem. H van valami "jó" az ilyen tragédiákban, akkor az az, hogy helyes irányba tereli az ember értékrendjét.

anna_over_the_moon 2013.01.06. 19:57:10

@Morticia83:
"Értelmet" találni egy gyerek elvesztésében nagyon nehéz. Én a magam részéről kisebb "helyes irányba terelő" pofonnal is beértem volna...

Egyébként nagyon tudom irigyelni azokat, akiknek a hasonló tragédiájuk valamilyen céltudatot adott. De nem tudom, én ilyen vagyok-e. Egyenlőre csak túl akarok élni. Aztán lesz, ami lesz.

anna_over_the_moon 2013.01.06. 19:58:14

@Fetisa Bloggerina: Köszönöm. Én is általában csendben olvaslak, nem nagyon hasonlít az életünk, és mégis...

Morticia83 2013.01.06. 20:11:49

Azt hiszem túl sarkítottan fogalmaztam. Nem kell benne értelmet találni, hiszen nem is lehet, ez a legrosszabb, ami az emberrel megtörténhet. Igen, túl kell élni. És ha sikerül túlélned, (talán a nehezén már túl vagy), az biztosan meg fogja változtatni a hozzáállásodat bizonyos dolgokhoz.
süti beállítások módosítása