Cs. karácsonyi ajándékát – egy szlovéniai hétvégét – most váltottuk be: persze, így is volt tervezve, csak így jobban hangzik. Alaposan felkészültünk: én pl. két szett síruhát kértem kölcsön, mert nekem sajnos egy sincs. Szlovéniában meg magasak a hegyek, és hideg is van. Sárit ezúttal nem vittük, aminek ő nagyon nem örült, de szerintem mindkettőnkre (mármint Cs.-re és rám) ránk fért egy kis kettesben töltött idő.

Azt hiszem, Szlovénia az az ország, ahol egyrészt minden van, és az 2 nap alatt tökéletesen bejárható. Meg persze az már a nyugat: euróval fizetnek, ugye, de ami fontosabb: az utak még ebben a téli időben is tökéletesen szárazra vannak csutakolva, de basszus, még a bicikli utakat és járdákat is takarítják! A szomszéd útjai mindig tisztábbak, ahogy a mondás is tartja, úgyhogy Cs. úgy döntött, inkább ott szeretne élni. Mondjuk, nem beszélünk szlovénül, de amerre jártunk, mindenki tökéletesen bírta az angolt, úgyhogy a kommunikációval sem lehet majd gond.

Amiért mondjuk mégsem szeretnék ott élni, az az, hogy Ljubljana egy halál unalmas kisváros. Kb. annyi élet van benne, mint a mi vidéki városkánkban, leszámítva, hogy több helyen kell fizetni a parkolásért (elvégre mégiscsak főváros). Mondjuk, kiderült, hogy pénteken valami nemzeti ünnepük volt, meg a fél város tüntetett (ez kb. 500 embert és úgy 150, teljes rohamfelszerelésben strázsáló rendőrt jelentett) a kormány mellett (= szlovén békemenet).  Nem is időztünk hát Ljubljanaban sokat, elvégre az uticélunk Bled volt.

Kb. 40 perc a fővárostól kocsival, valóban festői hegyek között, valóban mesébe illő az egész: kis falu a tó partján, kellemes szálloda, vár a hegyen, templom a tó közepén a szigeten, villák a tóparton… mindenki kedélyes, ráérős, sétálós. Könnyű volt felvenni a „tempót”, körbeandalogtuk a tavat, majd felmásztunk a várba, este szauna a hotelban, stb.

Másnap Bohinj-t vettük célba, pontosabban a Savica vízesést, amiről Cs. azt hallotta, hogy szép. Az út a Bohinji-tó és egy sípálya-felvonó mellett vezetett el, ahol természetesen volt egy nagy parkoló, és ahol az összes autó (aki nyilván síelők voltak) megállt. Ezen Cs. megijedt, mert biztos nem lehet továbbmenni (lehetett volna), és mi is megálltunk. Végül is a térképen már csak 2 centi volt a vízesés, gondoltuk, hogy nem kell sokat gyalogolni – hát kellett. Mintegy 5 km-t caplattunk az –amúgy csut száraz- hegyi utacskán egy parkolóig, ahonnan a vízeséshez vezető ösvény indult - ami le volt zárva. Cs. próbált győzködni, hogy azért nézzük csak meg a vízesést, de én hajthatatlan voltam, elég havasnak tűnt ugyanis az ösvény, és ha lecsúszunk, és lábunkat törjük, a hegyimentők még le is csesznek… így végül visszagyalogoltunk a sífelvonóhoz, ahol potom 27 EUR-ért felhúzattuk magunkat az 1800 m magas hegyre, ahonnan csodás kilátás nyílt a Bohinji-tóra. A sípályán töltött 15 perc alatt elhatároztam, hogy szeretnék megtanulni síelni, mert azért mégiscsak úri sport az… Csak kellene hozzá egy csomó minden, legfőképpen valami bennfentes, síelni tudó barát, aki hajlandó velem végigverekedni magát az alapokon, és mindent megmutat, hogy mi a módi egy sípályán. Nem szeretek bénázni, ugyanis.

A hegy és egy laza ebéd után (amitől még este sem voltunk éhesen) a Bohinjska Bistricában lévő Spa-ba mentünk, mert jó forró vízre vágytunk. A szlovén melegvíz legalább 25 fokos, így eléggé szétfagytunk benne. Az egyetlen elviselhető hőmérsékletű víz (ami még mindig nem volt meleg) a jakuzziban volt, így amikor végre felszabadult két hely, lecsaptunk rá, és ki sem jöttünk onnan vagy egy órát.

Vasárnap Postojnába mentünk, itt van a világ legnagyobb cseppkőbarlangja – és tényleg gyönyörű, így mindenkinek ajánlom, aki Szlovéniába utazik. Amellett, hogy nagyon szép a barlang, igazán profi a szervezés is, elég csak annyit említeni, hogy 1 EUR-ért van magyar nyelvű audio guide, amit szintén érdemes kiváltani, mert anélkül fele ennyit nem láttunk volna. Utána a Predjamai várat is megnéztük, az is nagyon szép, bár inkább csak kívülről van rajta mit nézni: bent elég szegényes a kiállítás.

És mindez csak 5 óra autóútra van tőlünk, így negyed 6-ra már otthon is voltunk. Sári nagyon örült az előzetes a Sparban vett ajándéknak, úgyhogy ezt innentől mindig így fogom csinálni (vagyis hogy előre bevásárolok még itthon, így ott ezzel már nem kell foglalkozni).

Sári aztán azt mondta: „Anya, jól éreztem magam a hétvégén, de úgy éreztem magam jól a Mamával, hogy közben szomorú is voltam, mert úgy hiányoztatok. Már alig tudtam kivárni, hogy eljöjjön az a nap, amikor hazajöttök, és nagy szégyenemben bizony rosszalkodtam is.”

Tegnap a munkából hazafelé jövet pedig a Perfect day-t hallgatva az jutott eszembe, tényleg, milyen tökéletes hétvége is volt ez…