Van nekünk már szép új bejáratunk, állnak a válaszfalak, és az emeleten új a csempe. Ha minden igaz, a héten már beltéri ajtóink is lesznek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehet a családtól elkülönülve wc-zni. Mondjuk, mi nem vagyunk éppen szégyenlősek (azt hiszem, tizenkét év után fura is lenne), tehát ez a része kevésbé zavart a dolognak - az már viszont kellemetlenebb, hogy az ajtóhiányban nem csak a szagok, de a lentről felkerülő por is akadálytalanul hatol be a szobákba. Emiatt úgy érzem, szélmalom-harcot vívok az aprószemcsés malterrel, és tényleg erősen fontolóra vettem egy bejárónő felvételét (nem sznob vagyok, vagy szemtelenül gazdag, csak rohadtul utálok takarítani). Persze, ehhez kellene egy másodállás, vagy egy olyan férj, aki kicsit jobban keres... esetleg a lottó ötös, és azt hiszem, ez utóbbira van a legnagyobb esélyem.
Mindegy, a lényeg, hogy a nyugalom szigetén (aka: tanya) töltött napjaink a visszaköltözés reális közelsége miatt meg vannak számlálva. Pedig egész jól belaktuk már magunkat a kis házikóba, szeretem pl. a reggeli kávézást a teraszon (birkákat nézegetve), és azt is teljesen jól viselem, hogy nincs TV. Az internet már jobban hiányzik, de szerencsére okos telefonnal és mobilnettel át lehet ezt is hidalni.
Amiből már kicsit jobban elegem van, az az állandó jövés-menés. Tanya-ovi-munka-ház-tanya, és esetleg közben egy-két IKEA kör (az elmúlt hetekben kezdtem úgy érezni, hogy lassan odaköltözöm). Ráadásul a munka miatt is kellett utaznom, és Cs. családjához is el kellett menni nemrég. Ehhez hozzájön, hogy mindig az kell, ami a másik helyen van, legyen az ruha vagy játék. Én meg már úgy várom, hogy legyen egyszer pár nap, amikor semmit nem kell csinálnom, csak úgy vagyok. Döglök a b*szott nagy kanapén, és csak létezem, tökéletesen üresen, vágytalanul, relaxáltan. (Egyébként nem groteszk kicsit arra vágyni, hogy ne vágyjak semmire?)
Miért van az az érzésem, hogy ehhez el kéne utazni egy lakatlan szigetre?
Mondtok, amit mondtok