Nagyon régen nem álmodtam Eszterrel, és talán az elmúlt napok, hetek várt és váratlan hírei kavarták fel az állóvizet (és a gondolataimat), de ma éjjel meglehetősen nyomasztó álmom volt róla.

Sári szülinapját szerveztük, valami régi, dohos kastélyban, vagy szállodában, ami részben át volt alakítva játszóháznak. Mivel rengeteg dolgom volt, így megkértem apósomat, hogy vigyázzon ő Eszterre. Tettem a dolgom, majd két nap múlva eszembe jutott, hogy teljesen elfeledkeztem róla, és ki tudja, mi van vele apósomnál. Cs.-nek is mondtam, hogy nem kellene felhívni az apját, de ő csak vigyorgott, hogy micsoda szülők vagyunk.

Az álmomban amúgy hemzsegtek a múltam fontosnak hitt szereplői: régi szerelmek, ismerősök, osztálytársak, kollégák, és mind akart valamit, de engem csak a lelkiismeret furdalás gyötört, hogy elfelejtettem a lányomat.

Eldöntöttük az iskola-kérdést: Sárinak a nem túl erős, de kedves, családias, nagy udvaros, és legjobban megközelíthető iskolát választottuk, ami persze nem körzetes, és ahova szinte senki nem megy az ovijából, de ez nem zavarja. Van ott egy-két kifejezetten szimpatikus tanítónő, és eldöntöttem magamban, hogy ha bármi jelét veszem annak, hogy Sári nem érzi jól magát, akkor nem fogok tökölni, hanem viszem másik iskolába. 

Ilyenkor szokott az lenni, hogy nem veszik fel ebbe az iskolába, pedig már egészen meggyőztem magamat, és őt is.

Rengeteg a munka, és sok a munkán kívüli elfoglaltságom is (vizsgálatok, szívességek, iskolai programok), így nem csoda, ha vasárnap délelőtt, amikor éppen azt mondtam Sárinak, hogy nincs időm vele játszani, elsírta magát, hogy nekem soha nincs időm vele játszani. Annyira igaza volt, és a szívem szakadt meg érte, úgyhogy hagytam is a fenébe a bevásárlást, és leültem vele playmobilozni. Annyira szíven ütött ez a jelenet, hogy azóta, ha hív, sosem mondok nemet. Az idő a legnagyobb ajándék – csak hogy egy kicsit közhelyes legyek, és ha már testvért nem tudtam neki adni, legalább belőlem ne szenvedjen hiányt.

Egyébként mostanában megint sokat bombáz a testvér-kérdéssel, de egyre inkább negatív anticipációkat társít hozzá, pl. "Nekem már úgysem lesz soha kistestvérem", vagy "...ha lesz egyáltalán valaha kistestvérem", stb.

Sári szülinapi buliját – a „hagyományoktól” eltérően- szabadtéren tartjuk. Lesz számháború, adj-király-katonát, szalonnasütés, akadályverseny… egy csomó meló lesz vele, de neki lesz a legmenőbb szülinapja az oviban. 

Hullanak a halak, mint a legyek (hogy ilyen képzavarral éljek). Valami csúnya betegséget kaphattak meg, mert kb. 2-3 hetente egy befejezi a földi karriert, de előtte napokig fel van puffadva, és a pikkelyei felborzolódva állnak. Megnéztem a neten, ez állítólag egy tipikus aranyhal-kór, rendkívül fertőző, és sokat szenved a hal, mielőtt kimúlik. Úgyhogy amikor már kettőt elvesztettünk, és láttam, hogy a harmadik sincs valami fényesen, mondtam Sárinak, hogy bizony nem nagy jövőt jósolok ennek sem: Sári ezután minden reggel lecsekkolta, hogy él-e még a hal, mígnem egyik alkalommal kiabál nekem, hogy a „Gülüszemű olyan furcsán lebeg a vízen”. Nos, ez volt Sári életének első döglött hala.

Szerencsére a halmennyország csudijó hely, ahol a halakat senki nem akarja megenni, és valaki minden nap dobál be nekik a vízbe kaját. (Lehet, hogy akvárium a halmennyország?)

Újabb rejtélyes eset ütötte fel a fejét másnapra: az egyik halnak eltűnt az egyik szeme. Én, a haldoktor rögtön valamiféle halleprát vizionáltam be magamnak, és vártam, mikor potyognak le a többi testrészek is, de a halboltban azt mondták, hogy ilyen betegség nincsen, és valószínűbb, hogy összebunyóztak a dögök, és az egyik kikapta a másik szemét. Sári azóta többször is elmondta, hogy ha lenne egy Dzsin-je, akkor azt kívánná, hogy a Kicsikének nőjön vissza a szeme. Én meg mondtam neki, hogy a Kicsike (és az Egyszemű, aki ab ovo egy szemmel létezik nálunk) igazából kalózhalak, és mivel ilyen még nem volt a történelemben, így az ő halai a világ első ilyen típusú aranyhalai. Ha veszünk nekik egy kincsesládát, akkor szerintem Sárinak sem lesz többet gondja a fogyatékosságukkal.