Eszter ma lenne 20 hónapos. Szerintem rajtam kívül ez mostanra már senkinek nem jut eszébe - és igazából egy ideje nekem is kimaradt 1-2 "hóforduló". Végül is, jól van ez már így, különben is, valaki nemrég azt mondta nekem, hogy az élőkkel kell foglalkozni - amiben szintén van igazság.

Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne az élet a 20 hónapos Eszterrel, de ez is egyre ritkábban fordul elő. Csendes beletörődéssel szemlélem a hozzá hasonló korú babákat, és minden különösebb ellenérzés nélkül tudok viszonyulni pl. J-hez, aki a 18. hetet tapossa a harmadik gyerekkel. Nincs bennem irigység, már nincs bennem harag, és olyan is előfordul, hogy őszinte a mosolyom. 

Ma azért kicsit előtört belőlem a melankólia. Jó lenne most egy kicsit elbújni, egyedül lenni, és nem gondolni semmire. Havonta egyszer nekem is járna egy kis elmélkedős/szomorkodós/gondolkodós magány.

Csak a történelmi hitelesség kedvéért: Sárinak 2013.08.29-n a délelőtti órákban esett ki az első foga. A fogtündér meg -ahogy illik- az éjszaka leple alatt ki is cserélte a fogacskát egy pónira. 

„Jól vagyok, igen jól vagyok” – ma valamiért ez az Éliás Jr. szám megy a fejembe (már ha nem a ByeAlex Kedvesemje, amitől viszont a falra mászom). És igen: jól vagyok. Már egy ideje így van, és kezdem most már egész természetesnek venni a jól-lét állapotát. Veszélyes ám az ilyen, mert ilyenkor szokott beütni a krach, de most megfogadtam, hogy nem fogom túlszorongani a dolgot, és ezzel elcseszni a viszonylagos jókedvemet.

Talán a nyár az oka, talán a házátalakítás, ami már nagyjából a 2/3-nál jár, pedig aki építkezett valaha, de talán az is, aki csak egy tisztasági festést vállalt be, tudja, hogy bármilyen ilyen tevékenység simán vezethet válóperhez, de legalább is jó néhány öblös ordibáláshoz – és hát ebben mi sem vagyunk kivételek. Nálunk ráadásul +2 generációval is nehezített a helyzet, és Sárit ebbe nem számolom bele, pedig szegénykém épp tegnap este fakadt ki, hogy mikor költözhet már vissza a (rohadtul durván) rózsaszín szobájába. Mivel még nincsenek ajtók, így addig biztos nem, amíg legalább a WC-t el tudjuk fedni valami deszkával.

Most már ha a fél világ tudja, hogy az elsődleges nemi szerveim tökéletesen funkcionálnak, itt az ideje, hogy kiteregessük Cs. szennyesét is. Mert hogy neki is kellett menni andrológiai vizsgálatra - bár valljuk be, az én megpróbáltatásaimat tekintve ez igazán kellemes élménynek számított. A pasik itt is a könnyebb végét fogják meg a dolognak - szó szerint.

Szóval foglaltam neki időpontot, én, mert ő nem mert telefonálni. Az orvos elég részletesen kioktatott minket, hogy hogyan kell majd azt a bizonyos műveletet elvégezni - 5 nap önmegtartóztatás után, de azt hiszem, Cs.-nek azért van ebben némi tapasztalata. A mintát egyébként lehetett volna otthonról is vinni, de mivel éppen nem tudtunk beugrani a műanyag tárolóedényért aznap a kórházba, így Cs. kénytelen volt magában elszállítani a sejtjeit, és a helyszínen produkálni. 

Hogy mikor tudom ezt a posztot kitenni, arról fogalmam sincs, mert egész nap net nélkül tengődök. Pedig nem is a tanyán vagyok, még sincs éltető internet, köszönjük kábelszolgáltató. (Update: ezt tegnap írtam, ma már dolgozom, így net is van)

Azért voltam ma távol a munkától, mert ma csinálták a petevezeték-átjárhatósági vizsgálatot, ami sokkal jobban fájt, mint azt gondoltam volna. Azt hittem ugyanis, hogy akinek átjárható a vezeték (márpedig nekem tuti az, hiszen azonnal terhes leszek, amint egy pasi után elmegyek pisilni), annak nem fáj a dolog. Nos, itt szeretném eloszlatni a tévhiteket: de, annak is fáj. Ebből kiderül, hogy a lelet negatív, aminek persze egyrészt örülünk, másfelől meg tudtuk. A vizsgálat maga ugyanis abból áll, hogy kipeckelik a méhszájat (nekem zárva volt, így ki is kellett nyitni – na, aki szült már, az tudja, hogy nem ez a legfájdalmatlanabb tevékenységek egyike), majd egy katéteren keresztül kontrasztanyagot nyomnak a méhüregbe, ami feszít és görcsöket okoz. Ezután UH-val megvizsgálják a méhet, majd egy kis tűvel levegőbuborékokat juttatnak a folyadékba, ami visszaveri az UH-t. Ha a kis bubik mindkét petevezetéken megjelennek, és gondolom, eltűnnek, akkor az embernek nyert ügye van.

Na, hát ha mostanában lassabban reagálnék a világhálón történtekre, annak oka van. Történetesen, hogy kis családommal visszatértünk a sötét 20. századba. Nem, nem nyaralunk, pláne nem messzi vidékeken. Bár egy nyaralóban lakunk most, tehát akár vakációnak is fel lehetne fogni - leszámítva, hogy minden hétköznap dolgozni megyünk.

Na de hogy szavam ne feledjem, az időutazásunk a lakásfelújításnak köszönhető. Az, hogy már kiköltöztünk, tulajdonképpen maga a csoda, egyfelől mert találtunk valakit, aki elérhető áron kiadott nekünk másfél hónapra egy kis házikót, de igazából ezt volt a könnyebb elintézni. Egy bankhitellel zanzásított házfelújítás amúgy sem fáklyás menet, de basszus, az elmúlt két hétben volt olyan pillanat, több is, amikor Cs.-vel egymásra néztünk, és azt mondtuk, hogy kész, leszarjuk, nem csináljuk tovább. Mintha minden, de tényleg minden ellenünk esküdött volna össze, hogy semmiképpen ne jöhessen létre a kis tervünk.

Aztán, jó buddhista módjára (ami nem vagyok ám) arra gondoltam, hogy ez a sok szarság azért történik, hogy a lehető legjobb megoldás szülessen. Nos, ebben így azért nem vagyok 1000%-ra biztos, de mindenesetre már ledöntöttek pár falat, úgyhogy ha mást nem értünk el, de azt biztos, hogy a ház szerkezetét megfigyelhetjük.

18 hónap telt el Eszter halála és születése óta. Két terhességnyi idő. Amikor ezt ma így megfogalmaztam a pszichológusnak is, még meg is jegyeztem, hogy milyen érdekes, hogy a "terhesség" lett az időegység mérése - Eszterrel kapcsolatban, legalább is. Mert Eszter -hiába lenne már 18 hónapos- valószínűleg örökre csecsemő vagy magzat marad, de leginkább egy fantáziakép, egy soha-be-nem-teljesült vágy, valami megfoghatatlan, valami elérhetetlen. 

És akkor a pszichológus megkérdezte, hogy mi Eszter? Hogy nem Eszterben testesedik-e meg minden veszteségem, minden fájdalmam, minden haragom, és minden önsajnálatom? Vajon nem őt használom fel "ürügynek", hogy rosszul érezzem magam? Vajon Eszter fáj-e még nekem, vagy most már valami egészen más?

Elgondolkodtam. Esztert nem engedtem el még, az biztos. De tényleg, mi is volt ő? Egy apró baba, akiről még azt sem tudom, milyen lett volna a hangja. Ennek ellenére, akármilyen is lett volna, szeretem őt. (Ez is milyen csodálatos, nem? Az ember a gyereket, akármilyen is lesz, feltétel nélkül szereti, elfogadja - legalább is kezdetben- és talán akkor sem szűnik meg szeretni őt, ha a gyerekből -teszem azt- rabló vagy gyilkos válik). De tényleg őt gyászolom-e? Vagy mit siratok? Egy fantomot? Vagy inkább magamat - a két-gyerekes (nem is annyira zárójelben: a tökéletes*) anyát?

*Elvégre tökéletes anyáknak nem halnak meg a gyerekeik, csak úgy, nem?

Erről persze hosszabban beszélgettünk a pszichológussal, aki szerint jó úton haladok az elengedés felé. Igen, nekem talán a normálisnál kicsit tovább tart ez. Nyilván nem segítette a dolgot az sem, hogy a következő babá(i)mnak mostanában kellene születni(ük). De én is érzem, hogy haladok valamerre - és most kivételesen azt is tudom, hogy jó irányba. 

A kerti medence jó befektetés volt. Persze, nem építettünk egyet, mert ahhoz kicsit magasabb fizetés kellene, csak vettünk egy "Sáriméretűt" valami bevásárlóközpontban. Amióta melegebb van, Sárit szó szerint úgy kell kihalászni belőle. Különösen mióta meglett a búvárszemüveg. Azóta a gyerek folyamatosan víz alatt van. Hogy mit néz, azt nem tudom, de már két-három kartempót lenyom a vízben. Mondjuk, többre hely sincsen. Hétvégén szerintem volt kb. fél óra, amíg nem volt a vízben. Addig járattuk a víztisztítót, ami viszont semmit sem ér, úgyhogy a medence szerintem lassan úgy néz ki, mint a Balaton hosszabb algás időszak után. Békáink még nincsenek - persze, ha Sárit nem számítjuk annak.

A medence lesz idén a nyaralás is, ui. a tervezett házátalakítás miatt idén nem nagyon megyünk sehova. Legalább is hosszabb külföldi túra most nem fér bele. Én egyenlőre jól viselem a gondolatát a tengermentességnek, de Sári és Cs. már eléggé zizeg miatta. A sógornőmék mondjuk felajánlották, hogy leviszik Sárit Horvátországba, de szerintem ehhez ő még kicsi. Azért 800 km mégiscsak 800 km, még ha semmi baja nem lenne, akkor is lehet honvágya, és oda nem tudok csak úgy elugrani érte. 

Így persze gond van az oviszünettel, mert van két hét, amikor nincs nagyon babysitter lehetőség. Csupa félmegoldást tudtunk csak szerezni, de majd csak elmúlik valahogy a nyár. Gondolkodom napközis táboron, de Cs. egyenlőre eléggé ellenállt neki, így Sárit még nem kérdeztem, hogy mit is szeretne csinálni. Kis községünkben lesz úszó- és lovas tábor is, de sima semmikülönös napközibe is be lehetne adni, amíg nem megyünk mi is szabira.

Most mondjuk nagyon besokalltam a munkától, alig várom már a szabadságot, még akkor is, ha csak a kertig tudok utazni. Ahhoz mondjuk kocsi sem kell. De ilyen melegben dolgozni - na az kegyetlenség.

Temetőben:
S: Anyu, Eszter ugye bölcsis? ... Úgy értem, az Angyalok országában ugye van bölcsi, és akkor ő ugye oda jár?

Folyton azzal traktálnak a felmenőim, hogy az írásaimat szélesebb közönségnek kellene olvasni. Én elég önbizalom-hiányos vagyok ezen a téren, mert saját olvasatomban vannak ugyan jobban sikerült szövegeim, de azért ez elég esetleges... Mindenesetre bennem is pislákolt valamiféle kíváncsiság, hogy mégis mit szólnak a szakértők hozzám, így hagytam magam rábeszélni (Anyu által), és indultam az idei Terézanyu pályázaton. A téma az Anya-Lánya kapcsolat volt, tabudöntést vártak, és én azt hittem, ez nekem való téma. Mivel én is anya vagyok, még ha ilyen felemás is, gondoltam, lehet az a tabudöntögetés, ha Eszterről írok. Nem azért, mert nem tudok másról írni, hanem azért, mert nem akarok. Úgyhogy gyorsan összedobtam valamit, és beküldtem.

Persze, nem nyertem. Az én anyám ui. nem volt alkoholista, soha nem futott zátonyra a kapcsolatunk, nem élünk egymástól 200 km-re azért, mert a nevelőapám miatt megromlott a viszonyunk... egyszóval (szerencsére) sosem voltunk rosszban, sosem voltak elhallgatott problémáink, ki-nem-mondott sérelmeink, szétmenéseink és egymásra találásaink, mert tulajdonképpen 32 éve jóban vagyunk.

Most így visszaolvasva az írásomat, és elolvasva a díjazottakat az enyém tényleg kicsit nyálasra sikerült, de másfél hónappal ezelőtt nekem tetszett.

Azt azért kicsit sérelmeztem, hogy az eredményekről, ill. az eredménytelenségemről még egy árva e-mailt sem tudtak küldeni. Mint egy béna cégnél állásinterjú után...

Az "anyag" a hajtás után elolvasható.

Sári végül is annyira belelkesült az idei balettól, hogy nem csak a városi különórákra járt hetente kétszer, hanem még az oviban is minden hétfőn (ugyanahhoz a tanárhoz). Így természetesen elég látványos volt a fejlődés (más kérdés, hogy megéri-e az erőfeszítéseket, mert nekem még mindig az a véleményem, hogy a karate lesz a mi sportunk...).

De mivel itt az év vége, szombaton táncgálával zárult az idei balett kurzus, ahol 4-től 14 évesig mutatták be J. néni táncosai, hogy mit is tudnak. Sári természetesen fellépett, és előre kell mondanom, hogy az ő csoportja volt a legügyesebb.

A fulliculometrián ma egy újabb orvos volt, aki előtte még nem vizsgált (nem mintha a többi, aki vizsgált már máskor, emlékezne rám, de én tudom, hogy ő még nem nézett meg). A többi orvostól eltérően ő mérsékelt érdeklődést mutatott az előéletem iránt (no, azért sokat nem beszélgettünk), de így dióhéjban elmondtam, hogy miért csináltatom ezt a vizsgálatot: volt 2 vetélésem és egy halvaszülésem, és az orvosom most előírt egy csomó vizsgálatot. Megkérdezte még, hogy hány szülésem volt, mire elmondtam, hogy két császárom, ami után ő - nem tudom, milyen logika alapján, de ezt a kérdést bírta feltenni: - És most újra férjhez ment?

Ööööö...

Sári kijelentette, hogy ő nem akar felnőtt lenni, bennem meg rögtön összeszorult valami, mert számomra ez olyan, mintha azt mondta volna, hogy rövid élete lesz... Persze, nem kellene mindjárt ilyenekre gondolnom, mindenesetre elkezdtem kapargatni a kijelentés felszínét, hogy mégis miért nem szeretne felnőni. Sári szerint jobb gyereknek lenni, mert a gyerekeknek szebb ruháik vannak. Mondjuk, azt elismerte, hogy nekem is vannak szép ruháim, főleg, szép cipőim, amelyekre majd igényt tart, ha mégis úgy dönt, hogy felnőne. Feltéve, ha akkora lába lesz, mint nekem. Még pontosan 8 számot nőhet a lába a limitig, utána sajnos egyénileg kell a cipőszükségleteit kielégítenie.

Pákozdon az emlékműnél, ahol a magyarság minden sikertelen forradalmának és csatájának állítottak valami totemet, van egy -szerintem giccses- lovas-huszár szobor, amit Sári ámulattal csodált. Majd ezt mondta:

- Anya, úgy szeretném, ha belém szeretne egy lovaskatona!

Pacifista jellememmel nem tudom mire vélni Sári militarizmushoz és egyenruhához való vonzódását, de a választásába nem szólhatok bele.

Tegnapelőtt vendégeink voltak Németországból (természetesen kivándorolt magyarok, tök elegem van ám amúgy belőle, hogy innen mindenki elhúzza a csíkot...). Mivel elég későn jöttek, így épp az esti szeánsz következett (volna) az ittlétük alatt. Fogmosás, pizsamába öltözés, ágyba bújás és alvás (altatás) nálunk alsó hangon is 1 óra (tudom, el van kényeztetve...), amihez a vendégekre való tekintettel egyikünknek sem volt nagy kedve. Így hát gondoltam egy merészet, és megkértem Sárit, hogy abszolválja egyedül ezeket a feladatokat. Ok, letusolni nyilván nem tudott egyedül (úgyhogy bevallom, ez a tevékenység aznap kimaradt), de az összes többit teljesen egyedül, tényleg semmi segítség nélkül elvégezte. Mindezt ráadásul egy zokszó és nyafi nélkül, ami rá igazán nem jellemző.

Az elalvással volt némi gond, mert az istennek sem akarta engedni, hogy kimenjek, de megmagyaráztam neki, hogy ezeket a barátainkat nagyon ritkán látom, mire azt válaszolta, hogy ő is ritkán találkozik velük, ezért ő is szeretne még időt tölteni velük. Mondjuk, tök jogos, de nyilván este fél 10-kor ez az érv már nem hatott meg, így végül a hullafáradt gyerek csak elaludt, egyedül. Szerintem erre eddig csak az oviban volt példa.

E., aki Németországban egy óvodában dolgozik dajkaként, meg is jegyezte, hogy milyen jól viselkedik a lányom, legalább is az ultraliberálisan nevelt német gyerekekhez képest. Persze, mondtam neki, hogy ha nincsenek vendégeink, vagy nincs ott másik felnőtt, akkor Sári is nagyon nehezen kezelhető (ok, ez azért költői túlzás), és ez az arany viselkedés csakis nekik szól. Látni kellett volna egyébként Sári arcát, olyan angyali képet vágott, hogy komolyan, a stukkók megirigyelték volna...

Úgyhogy Sári igazán jólnevelt gyerek, mondjuk, sajnos csak akkor, ha vendégeink vannak. Vagy legalább akkor...

Az oviban nem divat az anyák napja, így Sári pénteken lepett meg egy verssel, és egy papír virággal.

"Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem,
s megcsókoltad orcám. 

Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem,
kedves szóval terelgettél
bármi rosszat tettem.

Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve…
álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.

Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged."

Nagyon szépen mondta a verset, persze, ugyanazokkal a hanghibákkal, ahogy amúgy is beszél, de tagoltan, szépen hangsúlyozva, érthetően. És hát természetesen nagyon meghatódtam, de láthatóan ő is.

Ennek ellenére az anyák napja akkor is nehéz. És mennyivel nehezebb lenne, ha Eszter az első gyerekem lett volna!

Kimerítő. Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó a hétvégére. Pedig takarítani nem is volt időm.

Pénteken megkaptam a beutalókat, és az első ultrahangon is részt vettem. A vérvételek csak 15 oldal, sok benne az éhgyomri vizsgálat, így nem mentem még el egyikre sem. Az UH kb. 3 perc volt, semmi érdekes, viszonylag gyorsan végeztünk.

Szombaton először elmentünk virágokat, meg földet venni, mert Eszter sírját igen csak megviselte a zord tél. Még mindig nem csináltattuk meg a sírt, és ennek elsősorban nem a többszázezres sírkő az oka. Valahogy nem bírom magam rávenni, hogy véglegesen, visszavonhatatlanul eldöntsem a sírkő-kérdést. Nem ezen múlik, én is tudom, de egyszerűen nem visz rá a lélek. Elvégre nem a lányom sírkövén kellene agyalnom, ugye?

Hát akkor úgy néz ki, hogy belevágunk a vizsgálatokba. Mindjárt ma, mert a női termékenységi hormonoknál az a szép, hogy nem mindegy, melyik nap vizsgálnak. Az elkövetkezendő két hónapom –ha jól értettem- úgy fog kinézni, hogy a ciklus 6. napján vérvétel, 8-10-12-14-16. napon peteéréses ultrahang-vizsgálat (van valami latin neve is, csak a „metria”-t jegyeztem meg), majd az UH-val igazolt peteéréstől számított 7. napon újabb vérvétel. És mindezt kétszer. Így nyaralást, hosszú hétvégét, vagy külföldi utazást (akár munka miatt) ne nagyon tervezzünk, ugye?

Szegény gyerek egy csomó szar gént örökölt tőlem és az apjától is. Azt, hogy tőlem mit kapott, most hagyjuk - természetes több hibája lelhető fel Cs.-ben, mint bennem... Ilyen például a lúdtalp. Mondjuk, már 2 évesen látszódott, hogy itt gáz lesz, de tulajdonképpen a múltkori 5 éves státuszig senkit sem izgatott, hogy a gyereknek annyira befelé dől a bokája, hogy konkrétan egy focilabdát át lehetne gurítani a "zárt" lábai között. Szóval egyértelmű volt, hogy el kellene menni az ortopédiára.

Így is lett. Sajnos én épp nem voltam itthon, mert megint külföldön evett a fene, de Cs. szerencsére szabadságon volt, úgyhogy elvitte ő a gyereket. Kb. 5 perc alatt végeztek, kaptak egy tornagyakorlat-sort, ill. felírtak Sárinak ortopéd cipőt. Az előbbi azért vicces, mert valóban mókás feladatokat kell napi 10 percig csinálni - és komolyan mondom, az én talpam is elfárad benne; a második meg azért, mert ugye minimum 3 cipő kell tavaszra/nyárra (kinti zárt cipő, kinti szandi, és benti szandi). 1 cipő kb. 9000 Ft TB támogatással (anélkül 9200...!), tehát egy egyszerű szorzással kijön, hogy Sári cipője így startban 27 000 Ft, alsó hangon. De persze drágább, mert az ortopéd cipők köztudottan elég rondák, és a mi lányunk meg hiú mint a fene, szóval neki HelloKitty-s meg nem tudom én milyen díszítőelemekkel tuningolt modellek kellettek - az ortopédcipő-ipar is halad a divattal, vagy mi.

Viszont végre itt a jó idő, úgyhogy kitoltuk a bicikliket a garázsból, és azzal a lendülettel Sári rózsaszín cicás bicójáról lekerült a pótkerék. Úgyhogy most ezzel küzdünk: nem mondhatnám, hogy Sári nagy biciklibajnok, és első pillanatban ráérzett a dologra, de végül is azért alkalomról alkalomra lehet érezni a progressziót. Nagyon vicces, ahogy végig sikít, vagy azt ismételgeti, hogy "Fogsz? Fogsz? Fogsz?", amire mindig "igen" a válasz, függetlenül attól, hogy tényleg fogjuk-e. Mert ha véletlenül azt gyanítja, hogy nem támasztjuk, akkor azzal a lendülettel el is dől. És mivel minden délután szeretne menni biciklizni, így az az érzésem, hogy élvezi a dolgot. Mondtam is neki, és azóta is ezt ismételgeti, hogy biciklizni csak egyszer kell megtanulnia az életben, és azt már soha nem fogja elfelejteni.

Olyan jó ez: megtanítani valamire a gyerekünket. A tudást senki nem veheti el tőle, nem?

Update: revidiálnom kell magam - Sári egyáltalán nem tehetségtelen biciklis. Tegnap már egyedül, igen, tökegyedül tekerte a cangát, elindulni és megállni is tudott. A kanyarodás még nem megy tökéletesen, de ettől függetlenül rettentő büszke vagyok rá! Össze-vissza dicsértem, meg puszilgattam, komolyan, majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól! Hiszen most volt csak, hogy 2 és fél kilósan hazahoztuk a kórházból, minden ruha nagy volt rá: most meg egyedül biciklizik! 2-keréken! És kacag, és nevet, sikongat örömében!

A holnapi nap többek életében fontos lesz, akárcsak Sárinak is, ugyanis vérvételre kell mennünk. (Sárinak kicsit hullik a haja, és a háziorvos beutalózta). Persze, Sári kellőképpen betojt a szurkálástól, de amennyire lehetett, igyekeztem megnyugtatni.

A következő beszélgetés (monológ) Sári és a halak közt zajlott le:

- Hát... halacskák... van egy nagyon rossz hírem. Vérvételre kell mennem. De ne izguljatok, nem fáj nagyon. Annyira fáj, mint a fülbelövés. Persze, Ti nem tudjátok, milyen a fülbelövés. Sajnos nem jöhettek velem a vérvételre, mert még azt hinnétek, hogy titeket is meg kell bökni. Meg hát kilötyögne a víz is.

Sári ma 5 éves és 2 hetes. 114 cm és kb. 20-21 kg. A lába 29-30-as, 122-es ruhákat hord. Tud fél lábon ugrálni, meg tudja csinálni a fészket a baletton (és erre nagyon büszke), és minden bizonnyal balkezes. Marokra fogja a ceruzát, kevés színnel rajzol, de egészen felismerhetőek a formái. Az emberalakoknak megvan minden testrésze, gyakran még az ujjakat sem felejti le. Le tudja írni a nevét, igaz, az S-betűt következetesen fordítva írja, de gyakran az egész nevét épp tükörirányba rajzolja le. Rosszul ejti az R, S, Gy, Ö, Ü hangokat (de idén nem került be az ovi logopédiai programjába), illetve alkalmanként erősen dadog. Ezért Sári szerdánként dadogós csoportba jár egy másik oviba.

Sári rengeteg dalocskát és verset ismer. A történeteket nagyon jól megjegyzi, és imádja a meséket. Mostanra leginkább a klasszikus mesék kötik le, Benedek Elek-fan, de sírva fakad, ha egy mesének nem olyan a vége, ahogy elképzelte. Igazi, őszinte csalódottság ez a részéről, ezért azokat a meséket soha többet nem szabad elmesélni, vagy át kell írni a végét.

Sári gyakran áll a tükör elé, és "illegeti-billegeti" magát, miközben dúdol vagy énekel. Legszívesebben kibontva hordaná a haját, de ha két copfban van, azt is nagyon szereti. A "tapadozós" nadrág a kedvence, olyan szoknyával, ami pörög, vagy csillogós, vagy pörgős-csillogós. Azért túl "cicomás" se legyen a ruhája.

Sári a világon a legeslegjobban a Danikát szereti. Mindig a Danival fog aludni, még felnőtt korában is. Sári, ha nagy lesz, "nyilaskatona" és lovas lesz. Ha férjhez megy (a Mátéhoz, de semmi esetre sem a Marcihoz, ahogy a lányok mondják neki az oviban), akkor majd mellettünk épít házat, és ott fog lakni a 3 gyerekével (Angyal, Csillag és Péter) és a férjével. Második legjobban Sári anyát szereti, de Sári az összes embert, az összes állatot és az összes növényt szereti, ami csak a földön van.

Sári az oviban két kislánnyal van igazán jóban (Klaudia és Alíz), mert a többiek gyakran csúfolják. Azt mondják neki, hogy Sári nem magyar, mert nem tudja pörgetni az R-betűt. Sári ilyenkor elszomorodik, de tudja, hogy ő igen is magyar, és neki két hazája is van, ami sokkal jobb, mintha csak egy lenne.

Sári a szülinapjára akváriumot kapott, 10 hallal. Sári minden halának külön-külön adott nevet, és mindegyiknek tudja is a nevét. Az egyszemű halat különösen szereti, mert a többiek kiközösítik, így annak külön ad enni. Soha nem mulasztja el ezt a feladatot.

Ma reggel oviba menet:
- Anya, egyszer majd megfejhetek egy tehenet?

Múltkor kakiláskor csak kis bogyót sikerült kinyomnia. Az apja rákérdezett, hogy miért csak ennyi a produktum, de Sári kivágta magát:
- Pedig nagyon nagy erőt fektettem ebbe az egy kis bogyóba is.

Márciusi ifjú márciusi versikéje:
"Petőfi Sándor gatyában táncol, felesége bugyiba, így mennek a moziba!"

Igen, ha nem velem történik, el sem hiszem. Ez olyan abszurd volt, mint egy Rejtő regényben. Így utólag már röhögök. Közben is röhögtem, igaz, kínomban. Bőgni már csak szombat reggel kezdtem, de addig még sok minden történt.

A sztori talán ott kezdődik, hogy csütörtök reggel Bécsbe mentem. A főnökömmel Győr mellett találkoztunk az autópályán, én ott hagytam a kocsimat, és az övével mentünk Bécsig. Az út már akkor szar volt, de úgy voltam vele, hogy csak eltakarítják estig, és ha lassan is, de biztosan haza tudok majd menni. Délután 4 körül indultunk haza Bécsből, ahol ugyan hasonlóan szar idő volt, mint itthon, de csontszárazak voltak az utak, és Bécs-Nickelsdorf távon vagy 30 hókotró vigyázott a stagnáló állapotra. Szóval nem aggódtunk, egészen addig, amíg a határon átérve el nem kezdett durvulni a helyzet. Ill. jöttek a telefonok otthonról, hogy bizony nagy gáz van. Cs. az orráig sem látott, amikor hazavezetett, és rögtön úgy hívott fel, hogy az autópályán eszembe se jusson menni, mert volt egy csomó baleset, szarok a látási viszonyok. De tud egy hotelt a 81-es mellett, szerinte töltsem ott az éjszakát. A főnököm még győzködött egy darabig, hogy mögötte menjek fel Pestig, akkor baj nem lehet, de miután Csabi többedszerre is jól leteremtett, amikor előálltam neki az ötlettel, így inkább úgy döntöttem, hallgatok a férjemre. Mint később kiderült, ez jó döntés volt, mert az autópályán valószínűleg bent ragadtam volna 2 kamion és 3 hóbucka között…

Sári ma lett ötéves.

Ennek örömére dédi tegnap eltörte a kezét, ráadásul Sárival volt épp. Mentek színházba, de megbotlott, és ráesett a könyökére. Az meg eltört, de persze ez csak este, az ügyeleten derült ki, mert amúgy még elmentek színházba is.

Szóval ma nem lesz dédi-torta, csak Tescos, de azt hiszem, Sári ettől még lazán öt éves lesz.

Boldog szülinapot!

A csodadokira minden pletyka igaz volt. Nagggyon furcsa a stílusa, nagyon sokáig tart egy konzultáció, és nagyon sokat kell várni, hogy bejuthass.

Mert mondjuk nekünk fél 7-re volt időpontunk, és fél 11-kor már be is mehettünk. Addig meglátogattuk boldog ifjúságunk emlékezetes helyszíneit, úgy, mint DunaPláza. Mindegy, ez mellékszál. A váróban sem lett volna jobb, mert a kb. 15 cm-es TV-n, ami az ajtó fölött pihent 3 m-es magasságban, az Éretlenek című iszonyatosan bugyuta francia vígjáték ment. A tableten meg az Angry Birds, szóval valahogy csak eltelt az idő.