Az a vicc, hogy én mindenkinek bizonygatom, hogy Sári milyen édes, meg mennyi mindent csinál, de amikor ezt az idegenek előtt is be kellene mutatnia, megkukul, mi több, egyenesen nyafka lesz. Tegnap is vendégeink voltak, és amíg a más babája vígan játszadozott a köréje pakolt játékokkal, addig az én kismanóm értetlenkedve bámulta a más anyukáját, és esetleg nagy kegyesen eleresztett egy mosolyt, de csak akkor, ha az illető percekig csak és kizárólag vele foglalkozott.

Olyan lesz, mint Cs. Félénk, és anyás. Azt mesélték róla, hogy kiskorában annyira félt a szomszédtól, hogy ha meglátta az utca másik oldalán, már ordított. Ha pedig látott egy fényképet, amin egyedül volt, akkor azért bőgött, hogy hol van az ő anyukája.

Pedig én azt hittem, hogy lesz nekem egy vagány kiscsajom, aki cserfes, bújós, huncut - mint amilyen én voltam, de úgy látszik a gének ellen nem lehet harcolni.

Egyébként másban is egyre jobban hasonlít Sári az apjára: azt már észrevettem, hogy szereti a dolgok könnyebb végét "megfogni" (ld. forgás), de mostanában az is kiderült, hogy ha valami nem megy neki elsőre, akkor hajlamos feladni, illetve tőlem követelni, hogy oldjam meg helyette az adott problémát, és ez tipikusan Cs.-s tulajdonság. A múltkor pl. a rágókáját akarta a szájába tömni, de valahogy csak a homlokát találta el vele (nekem rögtön eszembe jutott az a vicc, amit nem lehet leírni, de a lényege, hogy a bolondok fagyizni akarnak, és a homlokukhoz nyomkodják a szájuk helyett...) Ettől persze bedühödött, elhajította a rágókát, majd sírva nézett rám, hogy dugjam már a szájába...

Szóval van még mit jellemfejlődnünk.