Nahát, elmentünk, haza is értünk egyben. Gazdagabbak lettünk 6 db kicsi, 1 nagyobb Eiffel-toronnyal (az igaziban is voltunk, de erről majd később), igazi „minkkészlettel” Sárinak, plusz „hajkészlettel” szintén a nevezettnek, egy rakat élménnyel, és én személy szerint valami rejtélyes szédüléssel, ami szinte állandó, szerintem a fülem miatt (légnyomás a gépen), és a tököm ki van már vele, hogy folyton valami bajom van.

Párizs nagyon-nagyon… értem már, miért mondják, hogy vagy London, vagy Párizs. Nekem személy szerint mindkettő, de valóban Párizs a szebb. Azt hiszem, minden highlightot láttunk, de ahhoz, hogy minden leülepedjen, kellene még egy kis idő. 4 nap nem volt sok, lejártuk a lábunkat, de –köszönhetően Zs-nek (barát & idegenvezető) minden „must” és „should have”, sőt néhány „nice to have” is belefért. Nélküle amúgy szerintem még mindig a metróban keresnénk a kijáratot. Persze, már felsorolni sem tudnám, mennyi élmény ért, de az tuti, hogy nem amerikai turista módra néztük a várost. Zs. persze egy csomó adalék infót is tudott Párizsról, ami nincs benne az útikönyvekben, így még érdekesebb volt az egész. Egy nép, aki már többször megdöntötte az uralkodó osztályát, egy város, ahol egyszerűen mindenki stílusos… valami ilyesmi az első benyomás.

Szóval alapvetően jól éreztük magunkat. Persze, minden örömben van üröm. Ha Eszter élne, még jó ideig nem mehettem volna el Párizsba. Mondhatnám úgy is, hogy Eszter halála juttatott ehhez az úthoz. Persze, ez így barbárul hangzik. Egész Párizst, a világ összes városát odaadnám, hogy ő itt legyen. De nem lehet, és ezen akkor sem segítek, ha én mégsem megyek el. De a hiánya a legváratlanabb helyeken vág mellbe, és ez Párizsban is így volt. A belem kiköpöm, amíg felérek az Eiffel-torony második szintjére, és eszembe jut, hogy Eszter nélkül lépcsőzöm. A design-babacuccok… stukkók, gyereket tartó anyák a reneszánsz képeken… ez a fájdalom nem múlik el soha. Nem lesz kisebb, soha, semmitől. Mit tehetek mást, mint hogy megtanulom elviselni?