Basszus, már majdnem egy hete nem moshattam meg a hasamat, és úgy viszketnek a sebek, mint az állat. Ráadásul rekkenő a hőség, semmire nem vágyom jobban, mint órákig állni a zuhany alatt - de sajnos a hasamra tekert fólia vízállósági ideje kb. 1 perc, így ezt sem lehet.

Amúgy 58 kg vagyok, és ezzel nagyjából elértem a versenysúlyomat, legalább is a legtudományosabb BMI-indexek szerint. Nem vagyok csont és bőr, de elég vékony, cserébe viszont lötyög rajtam minden, főleg a bőr. Mert ugye izmosabb nem lettem.

Nos, az epekő-műtét kicsit talán rosszabb volt, mint vártam. Nem a fájdalom volt elviselhetetlen, hanem a 3 napos koplalás. Meg a cső az oldalamban. Meg a hashajtás. Meg a kórház, bár igaz, ami igaz, rosszabbra számítottam.

Hétfőn kellett bemennem, reggel 9-re. Hogy miért, az rejtély, mert délben (!), amikor végre bejutottam, ugyanazokat a kérdéseket tették fel, amit 4 napja az altatóorvos. Biztos tesztelték, hogy a memóriámmal nincs-e baj. Aztán kaptam egy szobát (kétágyas, légkondis!!! - na jó, azért nem volt valami bika klíma, de lényegesen hűvösebb volt, mint mondjuk kint, a 38 fokban...). Majd kaptam üres levest, majd keserűsót, amitől -nem túlzás- még másnap délelőtt is f**tam. Mégis, a hétfő volt az utolsó kellemesnek mondható napom.

Kedden műtöttek, 10 körül. Délelőtt lett egy szobatársam (mellműtétes), meg kaptam egy kék bogyót, amitől kellemesen ellazultam. Betoltak a műtő elé, ágyastul, egy másik nő mellé, majd jött egy nővér, és megkérdezte, hogy én vagyok-e a Kovács Mária. Mondom, nem, de mivel ezek után senki nem kérdezte, hogy ki vagyok, így végig az volt bennem, hogy tutira összekeverték, és más műtéten fognak elvégezni rajtam. Így a műtőben még párszor elmondtam, hogy mi a nevem, és hogy epekő-műtétem lesz. Aztán jött egy fecskendő, mondták, hogy szédülhetek tőle, és innentől se kép, se hang.

Arra ébredtem, hogy sírok. Eszterrel álmodtam, ugyanis, de nem emlékszem, hogy mit. Csak sírtam. Kérdezték, miért sírok. Mondtam, hogy Eszterrel álmodtam, és azt is elmeséltem, hogy kicsoda Eszter. Aztán kértem fájdalomcsillapítót. Amikor kicsit véget ért a kábulat, megnéztem a hasamat. 4 kicsi tapasz, egy a köldökömön, egy a gyomorszájamnál, kettő pedig jobb oldalt a bordám alatt, és az egyikből kijön egy cső. Ha megmozdultam, a cső megszúrt. Fasza, mert nem tudok háton aludni.

Fájt, de rosszabb volt, hogy nem ehettem/ihattam semmit. Amikor pedig már ihattam, hányingerem lett. Este kellett is kérnem valamit hányinger ellen, amitől az elmúlt, viszont aludni meg nem tudtam, mert a szobatársam rettenetesen horkolt. Meg hát háton nem is ment volna.

Valahogy csak véget ért az éjszaka, és másnapra már tényleg kicsit jobb volt. De a cső maradt, enni pedig csak kekszet kaptam. De már tudtam sétálni, filmeket néztem, olvasgattam. A vállam fájt a legjobban, állítólag oda sugárzik ki az epehólyag hiányának fájdalma.

A csövet csak csütörtökön vették ki, így előttem volt még egy szar éjszaka. Szerencsére kértem altatót, úgyhogy aludtam, mint a tök. A csőkivétel mondjuk baromira fájt, de utána könnyebb lett sokkal. Haza is jöhettem, azóta itthon lábadozok. Még meg vannak a varratok (holnap szedik ki), és mondjuk eléggé lassan mozgok, de tulajdonképpen nincs gond. Diétáznom kell, meg 3 óránként ennem, nagyjából azt és úgy, mint a kisbabák. Ennek ellenére visszajött egy kiló...

Ja, és minden reggel szurit kell adnom a hasamba. Nem kellemes, de sokkal kevésbé fáj, mint hittem. Ezt is kibírom. Mindent kibírok. Csak hadd tusoljak le normálisan!