De jó volt! 

Ismét megállapítottam, hogy valahol a lelkem mélyén hegyvidéki ember vagyok, sőt, Sári is az. És simán el tudnám képzelni az életemet a havasokban, még akkor is, ha minden bizonnyal soha nem bicikliznék ilyen utakon. Vagy erősen kicombosodnék.

A hosszú hétvégén nekivágtunk családostól, sógornőstől és barátostól Oberösterreichnak, 2000 m magas hegyek csúcsaira hágva (fizikailag és képletesen is), és a végtelen magyar rónákhoz szokott szemünk elkáprázott az eszméletlen zöld fű, a sok tehén és a méltóságteljesen csillogó hegycsúcsok pazar látványától.

Ennél költőibben sajnos nem tudom kifejezni a látványt, ami fogadott, így szorítkozzunk innentől csak a tényekre.

Az utat már régóta tervezzük, de anyukám nélkül nem jöhetett volna létre, aki rátalált a booking.com-ra, és aki van annyira alapos, hogy elolvassa a legkedvezőbb ajánlatokat tartalmazó hírleveleket is, így már novemberben lefoglalta a szállásunkat, ami egy 10 fős apartman volt valahol Felső-Ausztria alján (egy hegy tetején, de tényleg). Cs. egyébként egészen rákattant a tervezésre, konkrétan hónapok óta gyűjtötte a látnivalókat, és rá egyáltalán nem jellemző módon komplett útitervvel állt elő (így rám csak a nyelvtudásom miatt volt szükség - de erről majd később). Mondtam is neki, hogy ennyi év után is mekkora meglepetéseket tud nekem okozni, mert -mint mondtam- egyáltalán nem ilyen szokott lenni. Olyan szinten profi volt, hogy útközben kis településeken áthaladva sorolta az adott falu látványosságait. (Cs. szerint a terhesvitamin van rá ilyen hatással, amit a csodadoki javaslatára szed. Szóval teszetosza férjeknek javaslom, kezdjenek el kismama-pirulákat enni.)

Első nap odafelé meg kellett néznünk egy bányát Eisenerz-ben, mert lehetett utazni egy baromi nagy teherautón, amit ott csak Hauley-nak becéznek. Mondanom sem kell, fiúgyerekeknek mekkora élmény lehetett volna ... ha lettek volna velünk fiúk. De azért lányokkal is érdekes volt. Előre kellett regisztrálni a helyfoglalás miatt, így a bejáratnál ki volt téve, hogy "Wilkommen Gruppe aus Ungarn". A bányába idegenvezetővel lehetett lemenni, aki olyan durva tájszólásban beszélt németül, hogy kb. minden 2. szavát értettem csak, ráadásul a bányászati szakszókincsem azért elég hiányos, így azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy összességében kb. a 25-30%-t sikerült felfognom az előadásból, amit ráadásul 8 embernek kellett volna tolmácsolnom... hát, nem igazán ment. Így a többiek szerintem nem annyira élvezték a túrát, tekintve, hogy a lényeget azért szavakban mondták el.

A föld alatti látogatás után a Hauley-val felmentünk a külszíni fejtések helyszínére, durva volt látni, hogy egy 1500 m magas hegyet gyakorlatilag elhordtak (lépcsőzetesen, precízen). 

Ezután elmentünk a szállásunkra, egy nagyon helyes kis faluból lekanyarodva, fel a hegyre, egy "betonozott földúton" vezetett az utunk. Az út tulajdonképpen egy utca volt, mi a 129-es házszámot kerestük, de mivel a házak úgy 2-300 méterenként álltak a domboldalon, így azért jópár kilómétert kanyarogtunk a hegyen, mire a legutolsó, és legeldugottabb házikóhoz odaértünk. Na, ez volt maga a festői osztrák vidéki idill, tehenekkel, nyulakkal, játszótérrel, ropogós, kövér, baromizöld fűvel, havas csúcsokkal, fenyőerdővel, házi tejjel és joghurttal (aranyáron beszámolva). Az udvaron pedig játszótér, kistraktor, trambulin, grillező, és csönd (csak a tehenek kolompoltak). A gyerekek persze rögtön birtokba vették a területet (revansot vettünk Aradért), de ez nem zavarta a háziakat, akik egyébként nagyon kedélyesek voltak (bár azért elég kimértek is). Jót csacsogtunk, útbaigazítást kaptunk a délutáni sétához, majd a ragyogó napsütésben elindultunk kicsit kirándulni az erdőbe. Az első -szó szerint- megrázó élmény a villanypásztor volt, amin át kellett jutnunk. Szerencsére a férfiak mentek előre, így miután őket megrázta a drót, mi, lányok és gyerekek már átbújtunk alatta. Később eszembe jutott, hogy egy bottal eltolva a drótot nem rázódunk meg, sőt, a drót itt-ott szigetelőszalaggal körbe volt tekerve, gondolom, azért, hogy meg lehessen fogni, de a legjobb, hogy az út mellett egy kis létra volt, amit nem vettünk észre - vagyis simán átmászhattunk volna először is.

DSC02562-small.jpg

A séta kellemes volt, leszámítva, hogy elkezdett esni az eső - nos, kiderült, hogy a hegyekben egy pillanat alatt rosszra tud fordulni az időjárás, ezért a jövőben utazni vágyó ismerőseimnek innen is üzenem, hogy mindig legyen náluk meleg (és váltó-) ruha. A másik meglepetés az volt, amikor beértük a háziak kb. 30 tehenét, és 3 bika farkasszemet nézett velünk, ami azért annak ellenére is elég para volt, hogy a házinéni direkt felvilágosított, hogy nagyon békések az állatok. Végül is az nem derült ki, hogy békések-e, de az igen, hogy mi ijesztőbbek vagyunk náluk, ugyanis amikor határozott lépésekkel elindultunk feléjük, akkor úgy futottak el előlünk, mint a nyúl.

DSC02600_small.jpg

Másnap először Hallstattba mentünk. Ez az a városka, amit a kínaiak is lekoppintottak, ennek megfelelően a hely tele volt kínaiakkal, gondolom, meg akarták nézni az eredetit, hogy pontos másolatot készíthessenek róla. Hallstatt valóban gyönyörű, és az idő is jó volt, úgyhogy jót sétáltunk. Utána felmentünk a Dachstein-ra, először a jégbarlangba, mert azt Sári mindenáron meg akarta nézni (nagyon érdekes volt, és végre német/angol nyelven ment az idegenvezetés, úgyhogy többet is értettem és tudtam fordítani a nyugat-európai nyelven nem beszélő rokonaimnak), majd ezután felmentünk a Fünf Finger nevű kilátóhoz. Ez szép időben nagyon érdekes lett volna, viszont épp abban a fél órában, amíg mi voltunk ott, épp egy felhőben volt a csúcs, úgyhogy kb. az orrunkig sem láttunk. Így persze a kilátó sem volt olyan para (leszámítva, hogy azért felhőben gyalogolni elég kísérteties élmény), cserébe viszont lefagyott a szempillánk is, mert olyan hideg volt.

(Csak mellesleg, a kilátónak így kellett volna kinéznie, ehhez képest mi ennyit láttunk:)

20140502_154239_small.jpg

Innentől kezdve nem is volt többet jó időnk - konkrétan belénk fagyott a ... is, de ez még mind nem volt elég, ugyanis folyamatosan esett az eső/havas eső/hó/jég, ami így május elején nem volt akkora buli. Mi mondjuk készültünk meleg cipővel/ruhával, de pl. a sógornőmék eléggé alultervezték az öltözéket, így egy csomó nyafogás volt az elázott cipők miatt. 

Szombaton az úticél Salzburg volt, és mivel én itt kb. egy éve voltam, hidegben és sötétben, alig vártam már, hogy nappali fénynél is láthassam a várost. Hát ez nem jött be: egész hétvégén ezen a napon volt a legrosszabb az idő. Elsőként a Hellbrunni Kastélyba (aka "vicces" kastély) mentünk, szakadó esőben. Azért vicces a hely, mert mindenhonnan (de azért nem túl váratlan helyekről) lespriccelik a látogatókat vízzel. Mondjuk ez nyáron, száz fokban biztos mulatságos, de így esőben, amikor amúgy is csontig áztunk, nem osztott-szorzott sokat. A kastély mindazonáltal elég szép volt, és belegondolva, hogy a 17. században épült ilyen "viccesnek", különleges is.

Salzburgban hatalmas volt a tömeg. Gondolom, mindenki úgy gondolta, hogy a 3 fokban és szakadó esőben a legjobb program a városi séta lehet, így szinte el sem lehetett férni az esernyőktől. Azért persze nagyon szép volt, de szerintem akárkit kérdeznénk, leginkább a hidegre emlékszünk mindannyian.

Utolsó nap hazaút előtt Cs. még felvetetette, hogy nézzük meg a szállásunkhoz közel lévő Dr. Vogelgesang-Klamm-ot. (Igen, tényleg ez a neve, egy ilyen nevű pasiról nevezték el - és többet nem írom le, hogy "név"). A helyet úgy kell elképzelni, mint a Rám-szakadékot, csak sokkal jobban ki van építve, és több a víz. Ja, és belépő is van, mint Ausztriában mindenhol. Aznap már nem esett az eső, így bátran nekivágtunk, és szerintem gyönyörű volt! A kiépített (fa deszkás) úton, létrákon, hidakon Sári simán végig tudott menni, de csapatunk legifjabb tagja, G. is szülői támogatással jött-ment a vízesés-szakadék-sziklák közt. Ehhez képest a sógornőm visszafordult a parkolóba az első 100 méter után, mivel tériszonya van. A túra nagyjából 1.5-2 óra volt, és a végére még a nap is kisütött, úgyhogy így búcsúztunk Ausztriától.

20140504_103924_small.jpg

Leszámítva persze a még vagy 5 órás hazautat. Graz után Sári többször is megkérdezte, hogy mikor érünk már Magyarországra. Mondtam neki, hogy onnan fogja tudni, hogy kapásból 20 cm-rel magasabb lesz az árokban a fű, és így is volt. Most erről nyithatnánk vitát, hogy miért olyan az osztrák gyöp, amilyen, és miből fakad az, hogy nincs szemét, vagy gaz sehol, de tulajdonképpen mindegy is. Azt már Rábafüzesnél megállapítottuk, hogy hiányoznak nekünk a hegyek, és nem értjük, hogy miért akarnak az emberek máshol élni, ha élhetnek a hegyek közt is.

Erre amúgy a válasz az, hogy azért, mert németül (osztrákul) a franc se akar beszélni. Mindazonáltal nem tudok elég hálás lenni a szüleimnek, hogy 7-8 éves koromban (akkor nem szokványos módon) arra kapacitáltak, hogy kezdjek el nyelveket tanulni, mert megőrültem volna, ha úgy nem értek semmit a körülöttem levő dolgokból, mint pl. a sógornőmék.

Szerző: anna_over_the_moon  2014.05.07. 14:53 Szólj hozzá!

Címkék: utazo

A bejegyzés trackback címe:

https://sarikittyom.blog.hu/api/trackback/id/tr716128855

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása