Ez a nyár is elmúlt... és én most sem voltam aktív blogger, de mentségemre szóljon, hogy annyit dolgoztam, hogy a belem is kilóg. És ebben már volt saját, privát munka is, úgyhogy hipphipphurrá, beindul a business.

Na de a nyaralás. Most azt hagyjuk, hogy Sárinak milyen eseménydús nyara volt, mert a lényeg, hogy valahol tetves lett, ami -tekintettel a kb. 50 cm-es hajára, és a tényre, hogy mindezt a horvát tengerparton sikerült felfedeznünk, igencsak nyomasztó élmény. Folyamatos jelenben, mert a probléma sajnos még mindig nem oldódott meg, remélem, nem is úgy fog, hogy az 50 cm-ből majd marad 1. 

Szóval sok-sok év után idén sikerült 2 hétre is elutaznunk, és ez már nagyon kellett mindannyiunknak. Mivel tavaly én választottam helyszínt, így idén Cs. volt a soros, és perszehogy Horvátország lett az uticél, de azért nem a szokásos Split, hanem Dubrovnik lett a bázis. Illetve mellette egy kis falu, Mlini, ami nem volt rossz, de asszem többet nem megyünk ide.

Mert rohadt messze van. Így is 2 napos utazást terveztünk, ui. odafelé megálltunk Rastoke-ben, ami a Plitvicei tavaktól egy kicsit még közelebb van hozzánk, és Slunj városának egy kedves kis része, tele autentikus házikókkal és sok-sok vízeséssel (a vízesés amúgy ennek a nyaralásnak a szimbóluma is lehetne). Jó volt, de azt hiszem, egy teljes napra kicsit sovány volt a programlehetőség. 

Másnap Knin felé a régi úton indultunk a tengerre, ahol forgalom nemvolt, ellenben láttunk egy csomó szétlőtt házat, ami nyomasztó volt, de azért semmi ahhoz képest, amit később Boszniában tapasztaltunk. Az út baromi hosszú és unalmas volt, főleg miután az autópályáról lehajtva kiértünk a tengerre, és még vagy 150-200 km-t kellett kb. átlag 40-nel megtenni. Ráadásul Dubrovnikot és Horvátországot ezen az úton (és általában is) egy boszniai város vágja el egymástól, ahol kb. 1,5 órát dugóztunk a 40 fokban. Mindenesetre délutánra leértünk Mlinibe, és nagy csalódással vettük tudomásul, hogy az apartman konkrétan emellett az út mellett van, de a rossz oldalon, egy beláthatatlan kanyarban, így minden átkelés életveszélyes volt. Nyugi, senkit nem ütöttek el, de azért elég para volt.

Mliniben egy öböl van, 4-5 stranddal, amik kövesek-homokosak, és elég sok az árnyék, köszönhetően a parkoknak, így gyakorlatilag egész nap lent tudtunk lenni a strandon, ami 38-40 fokban nem volt hátrány. Azért váltogattuk a strandokat, pl. elmentünk fürödni a Kupari Beach-re, ami egy egészen szürreális élmény volt. Ezen a partszakaszon a 70-es-80-as években a Jugoszláv Néphadsereg exklúzív szállodái voltak, amiket 92-ben a jugoszláv flotta szétlőtt. Konkrétan a 4-5, hatalmas hotel komplexum azóta is ott áll, teljesen lerombolva ezen a gyönyörű strandot, amit egyébként tök lazán használnak a turisták. 

Kétszer bebuszoztunk Dubrovnikba (egyébként Mliniből hajóval is lehet menni), így nem kellett izgulni a parkolás miatt, mert az egy rémálom a városban. Dubrovnik persze csodaszép, de iszonyatos a tömeg, és borzasztóak az árak. Főleg, ha összevetjük Montenegróval, ahova szintén elkirándultunk, és nekem nagyon tetszett, Cs.-nek meg azért, mert olcsó. A Kotori-öböl gyönyörű, érdekes, és azért korántsem olyan gáz, mint amilyennek nekem korábban lefestették. 

Mivel a tengerparton 11 napot voltunk, így még egy kirándulást kikönyörögtem, Mostarba. Voltam ott még gyerekkoromban, de már nem emlékeztem rá, és engem mindig is izgatott Bosznia vallási és kulturális megosztottsága. Sajnos nagyon rossz idő volt aznap, amikor mentünk, de engem így is lenyűgözött, nemcsak a város, hanem az egész út. Ijesztő, hátborzongató élmény volt látni a kopár hegyeket, a rengeteg lerombolt házat... volt olyan falu, ahol egyetlen háznak sem volt teteje. Ráadásul nem is a főúton mentünk, hanem (Cs. barátjának hála) valamilyen -szintén főútnak titulált, de igazából 3 m széles kanyargós kis nemtudommin, ami főleg a Szerb Köztársaságon keresztül vitt Mostarba. Hát - igazán nem értem, mi a fenéért kellett ezeknek háborúzni, mert hogy ott a harcok előtt sem volt semmi, az tuti. Most meg leginkább tényleg semmi sincs, ma már emberek sem nagyon. 

Mostarban sajnos baromira esett az eső, de azért a hidat megnéztük. A háború alatt a hidat a horvátok belelőtték a Neretvába (mert hogy Mostar egy olyan hely volt, ahol nem a szerbek, hanem a horvátok és a bosnyákok harcoltak egymás ellen), de a békekötés után -részben magyar segítséggel- a város jelképének számító hidat újjáépítették, eredeti formájában. Tényleg nagyon szép, baromi magas, és tényleg szoktak onnan ugrálni a folyóba. Cs. matektanára állítólag egy szendvicsért. Na persze...

Érdekesség még Mostarról, hogy itt volt a világ első Bruce Lee szobra. A sztori állítólag az, hogy a megbékélés jegyében megkérdezték a mostariakat, hogy kinek a szobrát szeretnék felállítani (német pénzből), és ők Bruce Lee-re szavaztak. Az átadás egy nappal a kínai szobor előtt történt, így ez volt az első, igaz, hogy utána vandálok szétverték, de mivel azóta renoválták a szobrot, így most is megvan. Mondjuk, mi nem találtuk meg. Képen azért láttam, szerintem tök vicces.

A Neretva egyik partja egyébként hagyományosan bosnyák, míg a másik horvát rész. A horvát felén egy irdatlan kereszt van az egyik hegyen, míg a muzulmán oldalon minareteket és dzsámikat látni. Egyébként elég sok fejkendős nő szaladgált a városban, nagyon érdekes volt ez a kulturális megosztottság. Mostaron is sok "emléket" hagyott a háború, rengeteg kiégett épületet láttunk, de eddigre már teljesen megszokta a szemem a sok romot, végül is, még értem is, hogyan lehet így élni.

Hazafelé - na az kalandos volt. Ugyan a főúton mentünk, de basszus, olyan eső kapott el minket az egyik völgyben, hogy konkrétan semmit nem lehetett látni. Ráadásul itt-ott kószált az úton egy-egy tehéncsorda, akiket csak a jóisten (vagy Allah?) mentett meg attól, hogy elüssük őket. Nagyon féltem, félre is akartam állni, de Cs.-nek abban igaza volt, hogy ha besötétedik, akkor még rosszabb lesz, úgyhogy lassan, de azért csak hazaértünk.

Jótanács, ha Boszniába mész valamikor: öltözz fel rendesen. Rövidnaciban, trikóban ui. sem mecsetbe, sem ortodox templomba nem lehet bemenni, és tuti nem lesz kedved a közösen használt ruhadarabokat felvenni. Úgyhogy úgy jársz, mint én, aki emiatt kihagyta az egyik legősibb szerb ortodox kolostort...

Innentől egyébként, egy délutánt leszámítva, elég ramaty idő volt, még jó, hogy előtte kistrandoltuk magunkat. Sári amúgy remekül úszik, buvárszemüveggel vagy anélkül, simán elvan a vízben. Ki sem lehetett vonszolni, és általában csak annyit láttunk belőle, hogy a pipa úszkál jobbra-balra, mert a gyerek rendszerint víz alatt volt. Ez persze nem ölte meg a tetveket...

Az utolsó 4 napot Boszniában, az Una Nemzeti Parkban töltöttük, Bihács mellett. A város maga nem túl szép, és nem is érdekes, de a környék... hűűű, az valami csoda. Az Una folyó tele van vízesésekkel, zúgókkal, mittoménhogyhívják mikkel, tiszta a vize (és jó hideg), bizonyos helyeken pedig iható is. Mi Kulen Vakuf-ban laktunk, innen jártunk csillagtúrázni. Volt, aki raftingolt is, mi ezt -elsősorban miattam- kihagytuk (én még a vizibiciklin is sipákoltam...), de láttunk rengeteg gyönyörű vízesést, egy csomó szétlőtt házat, és mivel Cs. beszéli a nyelvet, így autentikus idegenvezetést is kaptunk, igaz, leginkább abban a faluban (Martin Brod), ami szerbek laknak.

Na de a tetvek. Hogy ez micsoda egy alattomos fertőzés, basszus... láttam én, hogy a gyerek vakarózik, még egy pillanatra fel is merült bennem, hogy csak nem... de mondom, á, hát azt csak a koszosak kapják el... na persze! Aztán olvastam, hogy a tetű demokrata. Szóval nem nagyon tudtam, mit kellene néznem, hogy néz ki a tetű, és persze azóta tudom, hogy nem is a bogarat kell keresni, hanem a petéit, de mindegy. A lényeg, hogy egyszer csak (Horvátországban) látom ám, hogy mászik valami Sári hajában. Meg még egy, és még egy. Basszus, ez mi ez, és akkor ahogy fésültem, és vagy 5 potyogott ki a fejéből, na akkor beparáztam. Egyrészt, mert kb. 5 helyen aludt az a lány az elmúlt napokban, másrészt meg itt a világvégén mi a fenét csinálok vele. Szerencsére van egy férjem, aki beszéli a nyelvet, így elküldtem samponért, amivel vagy ezerszer lekezeltem a fejét, kifőztem mindent, amihez a gyerek valaha is hozzáért, és percenként néztem a saját fejemet. Szerencsére mi talán nem kaptuk el, és úgy is tűnt, hogy az az ezer óra, amit a serkék kutatásával töltöttem, eredményes volt, mert a gyerek két hét után sem produkálta a hajában mászkáló állatok tünetét. 

Egészen tegnapig, amikor megint három kis gennyláda mászott ki a fejéből. Ezek meg honnan? Meg már megint mi a fene? Úgyhogy az egész procedúrát kezdhetem előröl, bogarászás, fertőtlenítés, mindentkimosás. Ráadásul most már a fejbőre is hámlik, gondolom, a sampontól, úgyhogy tiszta korpa lett szegénykém haja - na így az igazi kihívás megkülönböztetni a korpát a serkéktől... kerülget a sírógörcs, ahogy ezt írom, mert amúgy olyan gyönyörű haja van ennek a lánynak, igazán sajnálnám levágatni. Tetvesen persze iskolába sem mehet...

Úgyhogy van feladat bőven.