Húúú, annyi minden kavarog bennem... de egyenlőre igyekszem tényszerű maradni.

Sári holnap lesz 4 éves. Megtartottuk a szülinapi bulit még szombaton, azt hiszem, remekül sikerült. Végül egy kivétellel minden vendég el tudott jönni, a gyerekek - és a szülők is - szerintem jól érezték magukat. Sári természetesen meghívta azt a kislányt, akinek mindenórás az anyukája... mit mondjak, nem voltam boldog, de ez van. Szegény csaj eléggé meglepődött, amikor kiderült, hogy én is és K. is (akik 2,5 órát autóztak, hogy itt lehessenek, itt is külön köszönet érte) elveszítettük a babáinkat. Na, ez a nő többet biztos nem kérdezi meg senkitől, hogy van-e kistesó, ui. nálam is, és K.-nál is jól bekérdezett... Ok, nem tudhatta, nyilván nem úgy mutatsz be valakit a másiknak, hogy "helló, ő K., és meghalt a kislánya. Ja, és nekem is.". Azt hiszem, nem is nekünk volt rossz a dolog, hanem neki, amit persze megértek, de ez már tényleg nem az én problémám.

Gyakorlom ám kimondani: nem az én problémám... de erről majd máshol és máskor...

Időben akkor most visszaugrunk az időben 1 hetet...

Táppénzem utolsó hétvégéjét Sümegen töltöttük, hármasban. Nagyon jó, nagyon felszabadító hétvége volt, legalább is amíg ott voltunk (de a hazatéréses rossz érzésem már elmúlt, így nincs értelme leírni). Nagyon mély és tartalmas beszélgetésünk volt Cs.-vel erről az egészről, amin keresztülmentünk (és itt nem csak Eszterre gondolok), egészen más szemmel nézem azóta magunkat. Sári is jól érezte magát, neki is kellettek már a szülei.

Hétfőn visszaálltam a munkába. Sokkal jobb volt, és jobb is, mint amire számítottam. Persze, a munka minősége, és a belőle fakadó frusztrációk ugyanúgy jelen vannak, de most már tényleg leszarom. A hét pedig gyorsan elszállt, szóval ha más előnye nincs is, ez mindenképpen pozitívum. Teljen csak az idő, már messze akarok kerülni az elmúlt hónapok fájdalmától.

Vasárnap családállításon voltam. Erről többet nem írhatok, nem is akarok. Annyi csak, hogy megértettem, rendszer van a dolgokban. Ennyi.

És vasárnap reggel megjött a menstruációm. Ez nem töltött el rossz érzéssel, inkább örültem neki. A testem újra működik, és ez az első lépés. A lelkem pedig hamarosan követni fogja. Már nem gondolok minden percben Eszterre, és az elvesztésére. Persze, fáj, és nagyon hiányzik, és a fájdalom gyakran előjön, akkor utat is engedek neki, de már tudom, hogy ez "csak" a fájdalom, ez nem én vagyok, és ami legfontosabb, ez a fájdalom nem Eszter!

Eszter mi? Ha behunyom a szemem, akkor egy méhecskét látok, aki hol ott van, hol elrepül. Néha visszajön hozzám, néha csak a zümmögését hallom, néha azt sem. Nem akarom lecsapni, megfogni, de azt sem akarom, hogy megcsípjen - bár, ha nem piszkálom, akkor nem bánt. Csak ott van - repked, vagy megpihen. Az én méhecském, szeretném, hogy velem legyen, de nem tartóztathatom, ha menni akar.

Kedvenc blogomon ezt írták: "Ő a Holdból van. Sőt, ő a hold. Könnyedén függ felettünk minden éjjel, és minden nap rendszeresen eltűnik, hogy aztán újra megjelenjen, fényesebben és közelebb hozzánk, mint előtte."