Cs. tanácsára megkezdtem a házban a szocializációmat - nevezetesen szóba elegyedtem a ház előtt ücsörgő nénikkel - elvégre valóban sokat tudnak segíteni a szomszédok, és sok kellemetlenségtől tudom magam megkímélni, ha szeretnek.

Igazából nagyon szóba sem kellett velük állni - elég volt leülnöm Sárival a padra (mivel úgysem volt hajlandó kocsizni, nekem meg cipelni nem volt kedvem, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak). Kicsit megcsodálták, majd meghallgattam, hogy "el van kaptva", mert mindig kikapkodom a kocsiból, ha nyekken egyet, aztán visszatértek az eredeti témáikhoz, melyeket így lehetne összefoglalni:

Mondanom sem kell, mennyire meghatott mindegyik téma, és mennyire mélyenszántó beszélgetések voltak - vagyis nem is beszélgetések, mert a nénik tulajdonképpen csak beszélnek, egymás mellett. Egy magyarul nem beszélőnek talán dialógusnak tűnhet a dolog, mert az egyik is, másik is mond 1-2 mondatot, de egyébként totál különböző témákról. Nekik nem gond, engem meg úgysem érdekel, úgyhogy a kecske is, meg a káposzta is...

Azt már kifigyeltem, hogy a bandavezér a másodikon lakó néni, aki szinte állandóan lent van, még akkor is leül, ha az orvostól/boltból jön haza. Az előbbihez, mint kiderült, elég sokat jár, mert az orvosok sosem hiszik el neki, hogy ő milyen nagyon beteg. A múltkor pl. köszvénnyel akarták kezelni a fülét, de ő nem hagyta, mert ő tudta, hogy neki nem köszvénye van, ellenben a hematológiára alig adott a háziorvos beutalót, pedig ő tudja, hogy a magas fehérvérsejt szám igazából nem a köszvényes füle miatt van.

Azt nehezen viseli a néni, ha nem ő van a középpontban, mert amikor egy másik épp a bulgáriai nyaralásáról mesélt, a néni kötötte az ebet a karóhoz, és továbbra is a hematológiáról értekezett, az csak egy kicsit zavarta, hogy rajtam kívül senki nem figyelt rá. Viszont utána hozott muffint, igaz, engem nem kínált meg, gondolom, ahhoz még be kell egy kicsit nyalnom. Lehet, hogy kicsit bőszebben kell bólogatnom.

Az is kiderült, hogy a szomszédnéni nem tagja a bandának, mert amikor szóba elegyedett velük, elejtette, hogy ő bizony beutaló nélkül ment tüdőszűrésre. Amikor felment, a bandavezér néni összevonta a szemöldökét, és tartott egy fél órás monológot arról, hogy egyesek mindig megtalálják a kiskapukat, és ő egész életében dolgozott, mint az állat (rá is ment az egészsége), a vállalkozók meg (a szomszédnéniéknek cége van) csak flancolnak, és a fiatalok különben is menjenek a francba, mert nem hajlandók dolgozni, sőt, még válogatnak is a munkahelyekbe.

Szegény szomszédnéni, úgy látszik, nem csak én nem bírom.