Ma megint Pestre mentünk, szerencsére most nem kórházi, hanem szülinapi apropóból, ugyanis Kisvacak nemsokára 1 éves lesz, és mi sajnos nem merünk elmenni a bulijára, de azért Sári mindenképpen akart neki egy boldogszülinapi puszit adni. Így egymáshoz engedtük az oroszlánkölyköket, és mit ne mondjak, a találkozás elég jól sikerült.

Pedig nem úgy indult, mert reggel úgy felb*szott egy benzinkutas, ugyanis nem szóltam előre, hogy a kb. 18ezer Ft-os költésemet kártyával fizetném. Igaz, hogy senki nem kérdezett meg előre, hogy mivel akarok fizetni, ráadásul ki sem volt írva, hogy nekem kellene szólnom, természetesen mégis én lettem leteremtve. Mert állítólag a kártyaszerződésembe bele van írva, hogy nekem kötelességem szólni, ha azzal akarok fizetni. Mondjuk tény, hogy nem olvastam el azt a szerződés ilyen tüzetesen, de talán joggal merül fel bennem, hogy a 21. században nem okoz problémát egy kártyás tranzakció, ha pedig mégis, akkor ezt talán kiírják... Mindegy, végül hazaugrottam pénzért, és így rendeztem a dolgot...

Na, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor a két kis prüntyőke összetalálkozott, volt olyan örömködés, hogy el sem hiszem, ha nem a saját szememmel látom. KV vigyorgott, mint a tejbetök, amikor meglátta Sárit, a kisasszony pedig örömsikolyokkal üdvözölte lovagját. Amikor közel kerültek egymáshoz, elindult a szerelmeskedés, (arcon) simizték egymást jópárszor (még jó, hogy tegnap manikűröztünk, így valóban simizés, és nem karmolás volt), aztán kicsit dumcsiztak, megint örömködtek, és így tovább. Talán sosem ér véget az idill, ha nem adjuk oda Márknak a szülinapi ajándékát, nevesül óriás Lego-szerű kockákat és egy saját bejáratú Kockásfülű nyulat (gyerek nem gyerek Kfülű nélkül). Persze Sári rögtön megörült a nyúlnak, gondolta, hogy az övé, és ki is szedte Kisvacak kezéből, de Anya (én) előrelátóan felkészült erre az eshetőségre, és előkaptam a táskából Sári saját nyusziját, így Márk (fél pillanatig) örülhetett az ajándéknak. Sári viszont nem volt rest, és újfent kiszedte Márk kezéből a nyuszit, így már kettőnek örülhetett. 

A szülinapos vállat vont, és keresett más játékot (egy búgócsigát), ami érthető módon felkeltette Sári érdeklődését is, és elhajította a nyulakat a fenébe, majd rávetette magát az új prédára. Kisvacak tűrte, amíg tűrhette, ugye, de ez már sok volt a kis lelkének, elvégre jó dolog a szerelem, de azért ne kelljen már osztozni az ÖSSZES játékán, és hangot adott nemtetszésének egy jó adag sírás kíséretében. Sári egy pillanatig nézett, hogy akkor most mi van, majd ő is rázendített, úgyhogy J. és én kapkodtuk össze a kölykeinket egy kis vigaszra. Innentől kezdve azért nem volt felhőtlen a hangulat, már ami a purdét illeti, mert mi anyukák azért elég jól eldumáltunk.

Kaja után elmentünk egy óriásit sétálni, kihasználva, hogy végre sütött a nap, és tök jó idő volt, de tényleg, nem emlékszem, mikor tudtunk utoljára ennyit levegőn lenni. Véget érhetne már ez a hülye tél! Visszaérve még szoptattam, dumáltunk, megint volt egy kis szerelmeskedés, és (ezzel?) úgy elment az idő, hogy már elmúlt 5, mire elindultunk, de szerencsére nem volt vészes a forgalom, úgyhogy egész jól hazaértünk. Én mondjuk marhára elfáradtam, de Sári nem nagyon, mert hiába aludt három részletben (autóban és babakocsiban) összesen talán 2 órát, már negyed tíz volt, mire végre elaludt.

És talán nem baj, ha elárulom, de J.-ék úgy döntöttek, zöld utat engednek a biológiai parancsnak, és nekivágnak a második kalandnak is, aminek nagyon örülök, nem csak a projekt miatt, de amiatt is, hogy J. egész kivirult azóta... 

Ja, és mivel nem leszek netközelben az ominózus napon, így előre is, Márk, boldog szülinapot kívánunk! Remélem, a 18.-ra is meghívsz  (ha nem is engem, de legalább Sárit! Bár egyáltalán nem garantálom, hogy el is engedem...)