Egy éve ezen a napon volt esedékes a 37. heti orvosi vizsgálat és UH-n, amin -mint tudjuk- Sárit sokkal kisebbnek látták a koránál, ami miatt -mint tudjuk- másnap befektettek a kórházba, és megindították a szülést.

Az események eléggé összefolynak az emlékeimben, de konkrétan fel tudom idézni az érzést, amikor a doki ráírta a papírra, hogy dismaturitás, és arra is, hogy a nőgyógyászati rendelő a második volt egy tipikus pesti bérházban, ahol leginkább vénkisasszonyok laktak (ezt onnan tudom, hogy egy alkalommal -talán épp ekkor?- egy vénkisasszonynak kinéző néni kalapban és kesztyűben kiabált Irénért, aki talán a szobalánya, vagy gondozója lehetett), és régimódi lift volt két szárnyas ajtóval, de modern irányítórendszerrel. A liftben volt egy tükör, amiben láttam, hogy könnyes a szemem, de arra például nem emlékszem, hogy Cs. hogy viselkedett. 

Nem emlékszem, hogy telt utána az este, de arra igen, hogy Cs. lefényképezett, mondván, hogy ez az utolsó pocakosan töltött napom, és a kép iszonyú lett. Fekszem a kanapén, a szemeim kisírva, nagy (paraszt)zsebkendőt gyűrködöm a kezemmel, és egyáltalán, szörnyen nézek ki. Utálom azt a képet, nemcsak amiatt, hogy csúnya vagyok rajta, hanem amiatt is, mert emlékeztet a kétségbeesésre. 

Jó lett volna, ha másképp alakul ez az egész, ha Sárinak nem így kellett volna megszületnie - de azt hiszem, semmi sem történik véletlenül. Az egész terhességet végigizgultam, szinte soha nem tudtam átadni magam valamiféle könnyed derűnek, és ez szinte determinálta, hogy a végén is lesz valami gebasz. 

Ma reggel amúgy Sári ötkor kelt, majd úgy döntöttem, hogy nem szerencsétlenkedem azzal, hogy hatig (szopiidő) dajkálom, így megszoptattam, reménykedve, hogy visszaalszik. Persze, esze ágában sem volt aludni, hanem evés után felváltva ébresztgetett engem és Cs.-t, miközben folyamatosan dumált. Mielőtt 3/4 6-kor átadtam volna a stafétát Cs.-nek, megbeszéltük, hogy egy éve még nem tudtuk, milyen jó lesz nekünk egy év múlva.