Eddigi leghosszabb -több, mint 24 órás- távollétre kényszerültem Sáritól egy amúgy remekül sikerült, de nagyon fárasztó munkával teli nap miatt - amiről bővebben majd a máik blogban beszámolok.

J-vel mentünk forgatni, és mivel reggel fél 9 körül már a helyszínen kellett lenni, így az tűnt a legésszerűbbnek, ha náluk alszom. Ő Kisvacakot már korábban lepasszolta a nagyszülőknek, így gyerektelenek voltunk mindketten. Pénteken viszont csak este 8 körül tudtunk hazaindulni, így esély sem volt rá, hogy Sárit még ébren látom aznap. Vagyis csütörtökön, és pénteken is nélkülem aludt el, amire azért már volt példa, de sosem úgy, hogy előtte nap egyáltalán nem látott! Izgultam, hogy ő hogyan viseli, de azon még jobban, hogy én mit fogok csinálni. Bár eléggé lefoglalt, és lefárasztott a forgatás, úgyhogy ezen gondolkodni csak este hazafelé a kocsiban volt időm - itt viszont olyan rossz érzés tört rám, hogy azt hittem, menten elbőgöm magam.

Mindeközben Sári látszólag nagyon vígan elvolt nélkülem. Igaz, mint a későbbi beszámolókból kiderült, csütörtökön a mamája altatta (volna), de ez a kis rosszaság kihasználta, hogy a Mama olyan engedékeny, és még fél 10-kor is tombolt a szobájában. Ezt már az apja is megunta, úgyhogy rendett tett az anyósa, meg a lánya között, és egy perc alatt elaltatta Sárit (az apjánál tudja, hogy nincs kecmec, nem is próbálkozik...). Pénteken egész nap rossz volt az idő, így leginkább bent voltak Cs.-vel, aki mindenféle szamaras képeket mutogatott neki, mert most éppen a szamár az aktuális kedvenc. Délután aztán megint mamázott a leányzó, és minden gond nélkül aludt el este.

Egyszóval látszólag teljesen jól viselte a távollétemet, engem viszont eléggé megviselt, hogy egész nap más gyerekeit videózom, a sajátom meg ki tudja, mit csinál. Hiába vágyom már arra, hogy kicsit más is legyek, mint anya (dolgozó nő), mégis nehéz átlényegülni.

Mindenesetre reggel, amikor Sári felébredt, és Cs. behozta közénk, a babó hozzámbújt, és átölelte a nyakamat. Hosszú percegik feküdtünk így, pedig direkt figyeltem, nem aludt el. Aztán eszkimópuszisat kellett játszanunk (orrösszedörzsölést), majd levittem, megittam a kávémat, de mivel úgy éreztem magam, mintha előző éjjel megittam volna kábé 5 Tequilát, ezért inkább úgy döntöttem, hogy visszafekszem (nagyon régen nem voltam ilyen iszonyatosan fáradt). 9 körül keltem, és azóta igyekeztem minél többet Sárival lenni. Úgy éreztem, ő is jobban igényli, de főleg nekem volt rá szükségem.

Amúgy a mai nap egy csomó érdekességet figyeltem meg rajta. Van neki egy óriási plüss virágja, ami egy polcon lógott, ami egy asztal felett áll. Én az asztalnak dőlve álltam, a virág a vállamat súrolta, Sári az ölembe kéredzkedett, és mondta folyamatosan, hogy vijájó, vagy valami hasonlót. Rákérdeztem, hogy a virágot akarja-e, bólogatott, és örült, amikor megkapta. Aztán kicsit később kivette a babáját a babakocsiból, majd fel-alá járkált vele, miközben ismételgette, hogy biji-biji.Majd ráültette (igazából beletömködte) a babát a bilire, és közölte vele, hogy psssssss. Ezután délután a Virágéknál ég a világot énekeltem neki, és a "Zimmezumm, zimmezumm, recefice" után ő mondta, hogy Bumm-bumm-bumm, pedig ezt a dalt már tényleg régen nem hallotta. Azóta így énekeljük, én elkezdem, ő befejezi.

Mindemellett kellemes meglepetésként észrevettem ma, hogy az öröklött háromkerekű biciklijén, amin pár hete még nem érte el a pedálokat, ma már vígan tudja tartani a pedálon a lábát. Persze, tekerni még nem tudja, de ha tologatom, már nem csúszik le a lába. Sajnos nincsen tolókarja, így görnyedni kell, de Sári nagyon szereti! Milyen nagy már: nemsokára biciklizni fogunk!

Erről jut eszembe - ma ki akartunk menni biciklivel arra a játszótérre, amit még a tavasszal Cs. barátjáék építettek. Állítólag nagyon szép, de mivel a város másik végén van, így nem nagyon jutottunk el eddit (az az igazság, hogy akárhányszor elindultunk, még mindig közbejött valami). Ma biciklivel akartunk menni, természetesen Sári gyerekülésben, nem a háromkerekűvel... El is indultunk, Cs. marha büszkle is volt, mert a nemrégiben általa felújított ezeréves versenybringája százszor gyorsabban ment, mint az én Mountan Bike-om. Na, mindenestre most sem jutottunk messzire, csak a főútig, ott ugyanis fel kellett jönni a járdára, aminek a hupliit a szuper bicikli nem bírta ki, és kidurrant a gumija... Innentől kezdve tolhattuk haza a bicikliket, kb. három kilométer volt, ne mondjam, milyen nehéz a kerékpárt úgy tolni, hogy közben egy 11 kilós csücsül rajta... Ez volt a mai kaland.