Tegnap felkerekedtünk családostul, és elmentünk a Veszprémi Állatkertbe, vagy modern nevén a Zoo Veszprémbe. Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára állatkertben, de az biztos, hogy külföldön történt, és leköpött egy láma. Most sem miattam vágtunk neki (nyilván), hanem Sári miatt, aki a másfél évesek minden lelkesedésével egyszerűen rajong az állatokért. A háziállatok hangutánzás terén már elég jól mennek, és mivel mostanság egy Oliver nevű kismajom a kedvence, így gondoltuk, megmutatjuk neki a majmokat élőben is. Nemcsak azért mentünk Veszprémbe, mert közel van, hanem mert a város gyönyörű, és halvány emlékeim szerint az állatkert nem olyan nagy, mint a pesti, így talán jobban befogadható egy picurinak.

Nagy általánosságban nekem nagyon tetszett az állatkert, nagyon tiszta, rendezett, árnyékos, zegzugos, és mindenhol telepített fa padok és asztalok vannak. A gyerekekre -mint fő közönségre is gondoltak az állatkert vezetői, ugyanis nagyon szépen kialakított játszótereket is építettek, számszerint kettőt, ha jól számoltam. A gyereket nyugodtan szabadjára lehet engedni, mivel a járda nem olyan széles, így ha rohangál is, biztos nem kerül ki a látótérből, és a rengeteg fa miatt szinte mindenhol kellemes hűs van. A terület viszont elég nagy ahhoz, hogy a babát és a szülőket is jól lefárassza, legalább is mi legyalogoltuk a lábunkat - aminek többek között az is volt az oka, hogy térképet nem tudtak adni a pénztárnál (nyomdában van), az eligazító táblák meg azért elég gyéren voltak kipakolva, így legtöbbször vaktában szaladgáltunk.

Nos, bizonyára egy vidéki állatkerttől nagyon szép teljesítmény az, amit Veszprémben összehoztak, hiszen kulturált körülmények között tartanak elég sok állatot - de valahogy mégis hiányérzetünk volt. Nem akarok kötelezően fikázni, mert vannak medvék (igaz, aludtak), tigris (igaz, elbújt az árnyékba), oroszlán (elbújt az árnyékba), farkas (elbújt az árnyékba), hiúz, "geopárd", egyéb nagymacskák (igen-igen, elbújt az árnyékba), óriási orrszarvú (banyek, én nem tudtam, hogy ez ekkora!), meg egy csomó egyéb sosem hallott fajta állat, de  a Sárinak igazán érdekes és várva várt csacsik és pónik karámához vezető út le volt zárva, így őket se megetetni, de csak megcsodálni sem tudtuk. Az állatsimogató is egy kisebb csalódás volt (nekem), ugyanis volt vagy ezer kecske, de más nem. Emlékeim szerint az ilyen helyeken legalább egy bárányka szokott flangálni, és az a gyerek másik kedvence. Nos, itt egy sem volt, ellentétben a kecskék marha agresszívak voltak, mert egy nyugdíjas nénike megcsörrentette a nylonzacskóját, mire egy húsz kecske "támadt" rá, kaját remélve... Szóval én a háziállatokat hiányoltam, Cs. viszont az elefántot, ami nélkül nem állatkert az állatkert. Pedig az, és ezt a majomház is bizonyítja, ami nagyon szép, nemrégen lett építve. A csimpánzokat sajnos nem láttuk, mert hűsöltek, de azt szemügyre vehettük, ahogy a pávián hím izélgatta a micsodáját - khm... huzamosabb ideig. Ilyenkor azért örülök, hogy Sári még nem beszél, és nem tesz fel kínos kérdéseket, mert azt azért megfigyeltem, hogy a nagyobb gyerekekkel közlekedő szülők észlelve a kényes helyzetet bizony igyekeztek minél hamarabb elhúzni a csíkot a helyszínről...

A majomházban amúgy rendkívül kulturált WC, és pelenkázóhelyiség is található - szoptatós fotellal, zárható ajtóval. Cs. külön felhívta a figyelmemet rá, hogy itt átpelenkázhtnánk a gyereket, de ő meg nem akarta, így nem erőltettem. Ahogy kiértünk a kapun, éreztem, hogy kakis... így megy ez mifelénk.

Aztán megálltunk még a játszótéren kicsit pihenni, Sári pedig tőle nem megszokott bátorsággal sétálgatott fel-alá a homokban, sőt, még arra is hajlandó volt, hogy egy idegen kislánnyal megossza a vietnami-kalapra emlékeztető hintát. Itt már nagyon fáradt volt, de azért még elmentünk megnézni a medvét, hátha felébredt, ami így is volt, csak sajnos addigra a tömeg is megérkezett - akik szintén a macira voltak kíváncsiak. Amúgy ez a medve tényleg brutálisan nézett ki - érdekes, mennyire másképp él a képzeletemben (talán a plüssállatok miatt). Sárit mindenesetre nem túlzottan hatotta meg a maci (Bodza a becsületes neve), úgyhogy a farkast már nem erőltettük, úgyis elbújt az árnyékba. 

Kint aztán ettünk lángost, Sári meg egyfolytában az ugrálóvárra szeretett volna felmászni, de hiába magyaráztam neki, hogy ő még kicsi, csak ment, és ment oda. A árat üzemeltető pasi nem volt túl bababarát, mert túl azon, hogy ott cigizett a gyerekek előtt, egy kedves szava nem volt a lánykához. Jó, nem várom el, hogy öntyömpöntyömözzék körül a gyereket, de bakker, egy mosoly azért nem nagy ügy, főleg olyantól, aki a gyerekekből él...

Sári persze hazafelé elaludt, viszont itthon, ahogy kell, fel is ébredt. Akárhogy erőlködtünk (szépszóval, babusgatással, együttalvással, szigorral) ő aznap már nem akart többet aludni, így este 9-ig nagyjából 45 perc szundival nyomta végig. Nem volt különösebben nyűgös, viszont egész délután az állatkertet mesélte, a következő szavakkal: "Brumma-brumma, majm, brumma, i-áááá, brumma (kéz fej felé emelése - jelentése: nagy), majm".