Annyi programot adott nekünk az ovi az elmúlt hetekben, hogy többet voltam ott, mint a munkahelyen. Ballagás, bemutató órák, fogadóórák - úgy nézett ki a naptáram, mint egy matyóhímzés, és így is sikerült egymásra szervezni a programokat.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sári elballagott az oviból, de ezzel nem volt vége az ovis programoknak. Hátra volt még a kirándulás, ahova Cs.-t delegáltam magam helyett (elmondhatatlanul „örült”), és az ovis kertiparty, ami a korábbi években nem volt valami nagy szám, most viszont –és minden szerénytelenség nélkül- nekem köszönhetően egész jól sikerült. Kiderült, hogy egy óvónő veszett el bennem, de én inkább azt mondanám, hogy az egyetemi gólyatáborok miatt tudom azt, amit tudok…
Az volt ugyanis, hogy Sári panaszkodott nekem, hogy valami padot nem tud átugrani, így odamentünk ketten, hogy gyakoroljunk. Ezt meglátta pár másik kislány is, és jöttek ők is, hogy nekik is segítsek. Majd meguntuk, és elkezdtünk mindenféle más játékokat játszani, amiket én a gólyatáborban tanultam (Nád a házam teteje, Ábrahámnak 40 fia volt…). Ok, ott ugye felesekkel dobtuk fel a játékot, itt ezt a momentumot kihagytuk. Aztán a gyerekek egyre többen lettek, a végén már egy jó nagy csapat vett körül, és nagyon élvezték! Mi tagadás, én is, és örültem, hogy Sárinak van a legjobb fej anyukája.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ennek amúgy azért örültem különösen, mert szegény kislányom annyira teper, hogy a barátnői elfogadják, hogy még jó nagy hülyeségeket is bevállal, csak ne zárják ki a csapatból. Hárman vannak jóban, de a másik két lány egy másik csoportból jött hozzájuk, és Sári csak úgy odacsapódott. Az egyik kiscsaj viszont meglehetősen erőszakos, főnökösködő személyiség, és állandóan egrecíroztatja a lányokat, különösen Sárit. Mondjuk megtiltja neki, hogy beszéljen, mert már idegesíti Sári hangja. Sári pedig mondja nekem, hogy rossz volt a némaság, de végül is megérti a kislányt, mert ő tényleg sokat beszél. Hiába mondtam neki, hogy az igazi barátok nem akarják, hogy a másiknak rossz legyen, és különösen nem főnökösködnek, de inkább még Sári védte meg ezt a kis diktátort. Amúgy ezzel csak azt értem el, hogy azóta Sári nem igazán akarja nekem elmondani, ha az a kis liba bántja, pedig biztos van ilyen.
Amúgy a kiscsaj nem volt semmi a kerti party-n sem, ui. úgy csimpaszkodott rám, mintha én lennék az anyja – gondolom, nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a középpontban. És ha nem azt csináltuk, amit ő akart, látványosan megsértődött.
Szerencsére másik iskolába mennek ezek a „barát”nők, de örülnék, ha Sári megtanulna jobban kiállni magáért.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megyünk Korfura nyaralni! Anyut ráállítottam a szállás-témára, szerintem azóta már az egész internet nekünk keres apartmant, ui. anyu mesterien körbejárja a témát. Még nem voltam Görögországban (bár Korfu állítólag nem tipikus), úgyhogy nagyon várom!
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Meghalt a pszichológusom. Szeptember-októberben találkoztunk utoljára, most azért kerestem rá, mert egy sorstársamnak akartam őt ajánlani. Márciusban hunyt el, mint a lányától megtudtam, rákos volt. Hihetetlen, tisztára sokkolt a hír, mintha egy –nem is tudom- nagyon jó barátot veszítettem volna el. Egyfelől nem tudok elég hálás lenni neki, nélküle szerintem nem tudtam volna eljutni ide, ahol ma vagyok, másfelől valahogy mindig úgy éreztem, hogy ő az a biztos pont, akihez bármikor visszamehetek, ha esetleg terhes leszek, stb. Persze, tudom én, hogy az „érzéseim” irányába csak illúzió, nyilván teljesen tipikus, hogy az ember azt hiszi, hogy valamiféle „barátság” alakul ki közte és a szakember között, de ettől tényleg nagyon megrendített a halálhíre.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Már nagyjából egy hónapja törődöm az inzulinrezisztenciámmal, gyógyszer és diéta kombó, és kb. 3,5 – 4 kilót fogytam, úgyhogy kezdek megint közelíteni a fénykorombeli súlyomhoz. Mondjuk, Cs. szerint nem látszik. Mindegy, ez a része nem is izgat, az mondjuk annál inkább, hogy jobb-e ez így nekem, vagy sem. Az eleje kemény volt. Nem is a diéta, hanem a gyógyszer: hányinger, hasmenés… mostanra ez javult, a diétát meg eléggé meg lehet szokni, mondjuk, nem veszem azért olyan véresen komolyan. A múltkor pl. olyan csokiéhség jött rám, hogy fél tábla tűnt el a számban kb. 1 perc alatt, de azért alapvetően igyekszem tartani magam az alapelvekhez.
Lassan tehát illene eldönteni, hogy mit is akarunk tulajdonképpen, és mikor, mert amint ezt a döntést meghozom, mindent ennek kell majd alárendelni.
Mondtok, amit mondtok