Benne vagyunk a dackorszakban – nyakig. Ráadásul úgy tűnik, Sári tőlem is örökölt azért valamit, legalább is ami az akaratosságát illeti, úgyhogy nehéz korszaknak nézünk elébe.

Egyre határozottabb elképzelése van arról, hogy mit is szeretne csinálni – és ez rendszerint nem az, amit mi szeretnénk, hogy csináljon. És ha valami nem úgy történik, ahogy őfelsége kigondolta, akkor aztán jön a hiszti, ami most már olyan igazi „földhözvágom magam” –féle (persze, csak finoman, nehogy fájjon). Ma reggel például Süsüt akart nézni (most ez a nagy sláger, pedig szerintem a tizedét sem érti, mivel a sztori azért jóval bonyolultabb, mint a Teletabiban), és amikor egy rész után kikapcsoltam a DVD-t, a kisasszony lefeküdt a konyhakőre, és nem mozdult. Akkor átraktam a szőnyegre, hogy legalább ne a hidegen feküdjön, de ő felállt, és visszafeküdt a kőre.

Ami nagyobb gond, hogy újabban fizikailag is kifejezi a nemtetszését: üt, harap, csipked, csapkod, lököd – a múltkor pl. úgy megharapott, hogy nyoma maradt. De persze nem csak engem tisztel meg érzelmei kifejezésének ezen módjával, hanem mindenkit, aki az útjába akad, és mivel erős, mint egy kiscsikó, ezért jó lesz vele vigyázni! Ugyan mindig elmondjuk neki, hogy nem szabad senkit bántani, de azért kicsit félek attól, hogy majd a bölcsiben is nekimegy másoknak, és mivel abban a csoportban javarészt nála kisebbek lesznek, ezért jó volna elkerülni, hogy ő legyen ott az agresszív kislány.

A múltkori velem szemben tanúsított közönye egyébként még részben tart: mostanában például csak apa tud jól mesélni, ezért este ő kell, de néha „beanyásodik” a gyerek, és olyankor mindenhova jön velem. Ma reggel például kénytelen voltam bevinni magammal a WC-re, máskülönben hiszti volt, egyik éjjel pedig mindenáron mellettem akart aludni (értsd: egy takaró alatt), ami azért volt „jó”, mert így én szinte semmit nem aludtam, mert egyfolytában ficánkolt a kismanó.

Hiába, változnak a dolgok, változnak az idők, szoknunk kell mindent…