Az úgy szokott lenni, hogy anya van a gyerekkel, mondjuk élete első pár évében, non-stop, szül, szoptat, éjjel felkel, ezerszer is, ha kell, megküzd a mellgyulladással, pelenkakiütéssel, bukással, nyűgös, fogzós napokkal, orrot szív és lefog, ha kell, meg persze cipeli a gyereket oltásra, fülfelszúrásra, kórházi bentfekvésre - amíg apa reggel vasalt ingben elmegy dolgozni, és este megdicsőülten átveszi az illatozó, tiszta és jóllakott kis csomagot, aki beszédessé cseperedve -kis hálátlan- nem törődve az érte belét is kiköpő anyjával az apjához bújik. Mert apa a vicces, a jókedvű, apa az, aki csak ritkán van.

Nos, mifelénk ugye a szitu kicsit más: kezdetben vala ugye anya, aztán anyaapa, most meg apa. És ez a kisasszonynál nem úgy csapódik ám le, hogy akkor most anyát kell szeretni... neeeeeeeem, akkor most anya le van tojva.

Tegnap kicsit összetörte a szívem - de végeredményben meg kell, hogy értsem. Még aludt, amikor hazaértem, így ébredésnél ott voltam. Erre közölte, hogy menjek el, neki apa kell. Majd szó szerint azt mondta: "Apát szeret jobban". Nem mondom, kerülgetett a sírás, de tudom, hogy szegénynek most nem könnyű, és bizonyára haragszik rám, de azért ez így durva volt. Nem is az, hogy az apját szereti jobban, hanem hogy nem akart látni.

Estig aztán sokat voltunk együtt, végül kicsit megbékélt, de este is, altatáskor hívta az apját. Mondtam, hogy alszik, mire hisztizni kezdett, hogy neki az apja kell, mert ő tudja jól mesélni a Süsüt. Azért én is megpróbáltam, nagy nehezen belement, és végül kiderült, hogy én sem mesélem olyan rosszul.

Ma délután viszont egyfolytában engem akart - úgyhogy úgy látszik, vannak ilyen és olyan napok...