Tényleg, mikor is? 

Ezt a kérdést tette fel nekem Sári valamelyik reggel. Igyekszem a lányomat nem egy rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélni, de ez a kérdés olyan mély filozófiai érzékenységet tükröz, ami mellett nem mehetek el szótlanul. Azt persze tudom, hogy Sári valamilyen más univerzumban létezik (aminek azért komoly hátrányai is vannak), és ebből a saját kis világából tekint minden témára - természetes kíváncsisággal, de mégiscsak a saját szűrőjén keresztül. Ebből lesznek aztán az ilyen kérdések - az idő, a végtelen, az isten, a mindenség.

Lehet, hogy aztán minden gyerek így van ezzel, nem tudom, nekem csak ez az egy gyerekem van.

És félek. Pedig nem akarok. Mert nem akarom nekik megadni ezt az örömöt. És azt is mondtam Sárinak is, hogy nem kell félnie. Tanulnia kell, mert aki tud, az nem fogja elhinni a hazugságokat, azt már nem lehet egy isten nevében sem megvezetni. 

Nem tudom, milyen világot hagyunk itt Sárinak, de azt hiszem, eljutottam oda, hogy az aggodalmam a szokásos "kettőt köhögött, biztos tüdőgyulladása van" -jellegű félelmekből valamilyen globális rettegéssé alakult át. Tartok a háborútól, tartok attól, hogy az ismert kis világom megváltozik, tartok attól, hogy nem élhetek ott, ahol szeretek - és rettentően félek attól, hogy mi lesz Sárival, mi lesz az ő gyerekkorával, mi lesz az ő idejével?

Miközben tudom, hogy a világon rengeteg gyereknek - valószínűleg a gyerekek többségének ez nem valamilyen homályos aggodalom, hanem a kőkemény realitás.

Mikor lesz vége az időnek? És mi lesz utána?

Nem tehetünk mást, csak hogy mi normálisak maradunk.