Sárit elvittem tegnap orvoshoz, aki szerint a füle tökéletes (éljen), és persze hülyének nézett a parám miatt, de végül is adott egy laborbeutalót, azzal, hogy szerinte tavaszi fáradság, de ha továbbra is aggodalmaskodom, akkor vigyem csak el megszúratni (na most akkor mikor vagyok jó anya? Ha minden bizonnyal feleslegesen kínzom a gyereket egy laborral – amiről tényleg szar élményeink vannak, csak azért, hogy a saját hülyeségemen túllegyek, vagy akkor, ha hagyom a fenébe, megkockáztatva, hogy esetleg tényleg van valami bibi?). Egyenlőre eltettem a beutalót, és abban maradtam magammal, hogy a héten megfigyelés alatt tartom Sárit, és ha nem változik, akkor jövő héten viszem vérvételre.

A második első nap a bölcsiben végül is jól alakult, bár nem úgy indult: Sári nyűgösen ébredt (ébresztettem), sírdogált, és a nyakamba borulva magyarázta:

- Nem szeretem a gyerekeket! A dédit szeretem! (ti. a dédi vitte a bölcsibe)

Amikor odaértünk, már elég jó kedve volt, később azt mesélték, hogy szépen játszott. A dédi is élvezte a bölcsit, ugyanis minden kisgyerek köré kuporodott, ő volt a dédijük. Csak pár percre ment ki, de Sári egész nap mesélte, hogy „Dédi kiment pisilni. Én sírtam.” Szóval nem lesz ez egyszerű, viszont most úgy vagyunk vele, hogy most már tényleg tökmindegy, mennyi idő alatt szokik be, szóval nem kell ezt elsietni…