Has: 105 cm

Súly: nemmondommeg (sok)

Kicsit le vagyok maradva terhességem (upps, várandósságom) dokumentálásában, de erre azért van ám okom, mégpedig egy jó kis kórházi tartózkodás, amit azért szívesen kihagytam volna...

Ugye ott hagytam abba a 28. héten, hogy leszámítva a nyíló méhszájat azért minden f*sza, kímélve magam azért dolgozom is, van már helyettesem is, szóval kecske is meg a káposzta is. A hízásom nem öltött eszméletlen méreteket, így jó eséllyel fejezem be a terhességet 80 kg alatt, a baba pedig virgonc, és amúgy mindenki heppi.

Aztán múlt héten egy kicsit sikerült belehúznom, ami a munkát illeti, mert rájöttem, hogy az engem helyettesítő kislány azért nagyon el van még veszve, és még egy csomó mindent nem bízhatok rá, de közben a testem azért jelzett, hogy ideje lenne kicsit lassítani, így fél napokra mentem csak be. Hétvégére aztán bevállaltam egy Gergő-látogatást (29. hétre született, most már 4 kiló, korrigáltan 3 hetes), meg egy kis karácsonyi vásározást, és lehet, hogy ezt nem kellett volna. Vasárnap éjszaka ugyanis elkezdett sokat és sűrűn keményedni a hasam - nem fájt, de tényleg sokszor éreztem az összehúzódásokat. Mivel nem bírtam így elaludni, elkezdtem mérni az időt, és vagy egy órán keresztül 5 percenként jöttek a görcsök. Itt azért már megijedtem, felkeltettem Cs.-t, és bementünk a kórházba.

A szülőszobákról kijött a szülésznő, kérdezi, mi van, mondom, hogy 29 hetes vagyok, és görcsölök. Rámnéz, aszondja:

- Csomagja van?

He?

- Hát, tudja, hálóing, papucs, ilyesmi? Nincs? Hát mit adjak magára? Na, akkor apuka most hazamegy, bepakol hálóinget, papucsot, törülközőt, WC-papírt, stb., maga meg jöjjön be.

Szóval kismamák: figyelem! Csomag nélkül, bazmeg, nem lehet szülni! Értve vagyok?

Kaptam azért egy zöld lepelt, levetkőztem, majd feltettek a CTG-re. Kicsit az pittyegett rajtam, majd jött egy orvos, megvizsgált, mondta, hogy 2110-es a méhszáj. Ekkor már normálisabbak voltak, megnyugtattak, hogy nincs nagy gond, le fogják állítani a fájásokat (nem fájt, amúgy), és ezzel a méhszájjal még vígan ellehetek, viszont nem tudják, hogy mi legyen, mert itt a koraszülött osztály csak a 32. héttől fogad babákat, de most amúgy azokat sem, mert teli vannak. Vagyis lehet, hogy menni kellene Pestre.

Végül úgy határoztak, hogy kapok magnéziumot infúzióban, meg méhlazító szurit, és szteroidot, tüdőérlelőnek, ha esetleg mégis... Akkor már éreztem, hogy nem lesz baj, és mivel így megnyugodtam, el is múltak az összehúzódások. Közben Cs. is visszaért a bőröndömmel, kicsit beengedték, aztán hazament (már hajnali 3 körül volt), én meg megpróbáltam aludni. Nem nagyon ment, persze, hallgatni mások szülését nem túl kellemes program.

Reggel átvittek a terhespatológiára. Gondoltam, letusolnék, pakolom ki a táskát, de se tusfürdő, se fogkefe, se semmi nem volt benne, csak hálóingek, meg egy bazi vastag könyv (Kurgáni napló), amit amúgy 15x olvastam... Így hát maradtam koszosan, próbáltam pihenni.

Ezt viszont a kórházban nem lehet. Ötágyas szobában voltam, és mind a négy szobatársam egyszerűen imádott pofázni. De komolyan, én még ilyet nem éltem: ezek a nők a nagy büdös semmiről képesek voltak órákig beszélni, egymás szavába vágva, hangosan. A legnagyobb problémája természetesen mindegyiknek az volt, hogy mikor melyik orvos ügyel/vizitel, melyik ápolónő lesz az éjszakás, hányszor mosott fel a takarítónő, és abban a napi 1 percben, amíg egy orvos (rájuk nem nézve, csak a kartonjukból diagnosztizálva) velük foglalkozott, egészen pontosan mit mondott, és azt hogyan kell érteni. Sajnáltam őket, mert egyszerűek voltak, mint a faék, de azért is, mert egy kórházi ágy pillanatok alatt olyan kiszolgáltatottá tesz a rendszerrel szemben akárkit, hogy csak na.

Nekem is mondtak mindent: először azt, hogy már hétfőn mehetek, aztán bejött az orvosom, hogy majd szombaton. Aztán végül is tegnap szó szerint kiraktak, miután megállapították, hogy a méhszáj 2100 (vagyis visszazáródott???), azaz nem nyílt tovább. Itthon szigorú fekvés (csak enni, pisilni és mosakodni kelhetek fel), és magnézium szedése javasolt.

Amióta itthon vagyok, megállás nélkül csörög a telefon, hív a helyettesem, mert szegénykém semmit sem tud/ért. Olyan a hangja a telefonba, mintha mindjárt elbőgné magát. Sajnálom, persze, de azért tényleg szeretnék egy kicsit pihenni. Pláne mivel mostantól nyilván táppénzre kell mennem, az meg, mint tudjuk, elég siralmas kis pénz (köszönjük Orbán Viktor!). Meg dolgozni sincs nagy kedvem, gondolom, ez az egész azért történt, hogy most már Eszterre (is) figyeljek!

Tegnap töltöttem be a 30. hetet, most már elvileg olyan hatalmas baj nem lehet. De nagyon szeretném legalább január végéig kihúzni! Még ha akkora is leszek, mint egy ház!