A mai blogbejegyzésnek arról kellene szólnia, hogy 35 hetes vagyok, és ezer kiló, meg a tököm tele van már terhességgel, és mikor szülök már, és mittomén, egyéb rinyák... talán így is történhetett volna.

Ki tehet arról, hogy nem így lett?

Egy héttel ezelőtt még hallottam a védőnő kütyüjén Eszter szívét dobogni. Egy héttel ezelőtt még utoljára megrugdalt a kislányom. Egy héttel ezelőtt még élt.

Azt olvastam valahol, hogy nem szabad a naptárat lesni, hogy mikor mi történt épp X. ideje. Majd biztos lesz olyan is, amikor elfelejtem.

Tegnap este varratszedésre mentünk az orvoshoz. Persze, nem ez volt a lényeg, hanem hogy talán valamit megtudott már a boncolásról. Előzetes eredmény szerint Eszter szervein (már nem tudom, melyikeken) pontszerű bevérzések voltak, amik mégiscsak oxigénhiányra utalnak. De az oxigénhiányt semmi nem magyarázza. Vagyis Eszter megfulladt, csak nem tudni, miért. Mindenesetre hosszan tartó oxigénhiány biztosan nem volt, mert a magzatvíz tiszta volt, a baba megfelelő méretű, és sokat mozgott addig, amíg... A szövettani vizsgálatok miatt a hivatalos eredmény még hetek kérdése.

Most jobb lett? Nem.

Közben Sárira anyu vigyázott. Amikor mondtam neki, hogy a mama fogja altatni, mert mi orvoshoz megyünk, Sári elszontyolodott, és kérdezte: "Már megint?". Majd amikor indultunk, sírni kezdett. Megígértük neki, hogy most mindketten jövünk haza, de anyu elmondása szerint ezután sokat mesélt az Eszterről, és kérdezgette, hogy ugye most anya is hazajön. Elmesélte anyunak, hogy Eszter meghalt, és megkérdezte, hogy miért nem védte meg a magzatvíz? (Korábban sokat beszélgettünk arról, hogy a baba magzatvízben van, ami finom meleg, simogatja és megvédi őt. Most nem érti Sári, hogy ha volt magzatvíz, az miért nem védte meg Esztert?) Megérdemelne ez a kislány egy épeszű anyukát, úgyhogy nincs mese, össze kell szedni magamat!

De ilyenkor reggel még jó. Mindenki elmegy itthonról, és lelkiismeret-furdalás nélkül lehet bőgni.