Van, aki magába zuhan, és hetekig-hónapokig ki sem teszi a lábát a lakásból, nem bírja elviselni a kisbabák/terhes anyák látványát, és egyáltalán, eltemetkezik a négy fal között. Aztán -gondolom én- szép lassan azért mégiscsak elmegy a gyerekért az oviba, meg boltba, mert az élet megy tovább, bármennyire is nem hisszük el. Attól, hogy az időt húzta, előbb-utóbb mégis csak szembesülni kell ezzel a ténnyel, és nem vagyok benne biztos, hogy a hosszú magába fordulás után könnyebb...

Van, aki szerint viszont épp a sokkterápia jön be: vagyis minél hamarabb elfogadni, hogy ezen nem lehet változtatni, és amin nem lehet, azon nem lehet... és igen is élni kell az életet, akármilyen nehéz is.

Én most ezt a másodikat követem. Bár eddig csak Sáriért jöttem/mentem, de ma hivatalos ügyet intéztem, ráadásul olyat, ahol jó eséllyel találkozhattam kisbabájukat áhítattal ringató kismamákkal. Leadtam az anyasági támogatás-kérvényt. "Csak" egy órát kellett várni egy olyan teremben, ami tömve volt síró, nyöszörgő, alvó, futkosó, kiabáló babákkal és gyerekekkel. Az egyiket még meg is kellett szoptatni. Azért nem vagyok mazochista, nem bámultam őket, ehelyett a telefonomba merültem, de a tény, hogy túléltem ezt is, azért erősíti a lelkemet.

És már napok óta nem is sírtam. Nem azért, mert már nem fáj. Egyszerűen csak nem jön könnyen a könny, én meg nem erőltetem. Bár ma volt egy nehéz pillanatom, épp a hivatalban, amikor az ügyintéző elszaladt a halvaszülés tényét igazoló papírral, hogy megkérdezze a felettesét, hogy ez vajon jó-e nekik: én pedig arra gondoltam, hogy a francba azzal, hogy mindig én vagyok a különleges eset! És innentől mindig ez lesz, majd folyton magyarázkodnom kell, hogy bár már 3-szor is voltam terhes, mégiscsak 1 gyerekem van. "Miért, talán elvetette?" - kérdezik majd, én meg vagy hosszas mesélésbe kezdek, vagy ráhagyom, megtagadva ezzel a másik kettőt...