Újra és újra átélem azt a szörnyűséges csütörtököt. Mintha ezer éve lett volna, annak ellenére, hogy még csak 2,5 hét telt el, és egyébként borzasztó élénken is él bennem minden pillanata.

...amikor jött a felismerés, hogy Eszter már régóta nem mozog.

...amikor akármit csináltam, mégsem ébredt fel. Sírtam, könyörögtem neki, hogy ne tegye ezt velem.

...ahogy egyre jobban bekebelezett a kétségbeesés.

...amikor hívott az egyik kolléganőm. Kedélyesen csevegtünk, ilyen jól meg olyan hű de szuperül vagyok, és közben én éreztem, hogy baj van, mert Eszter nem mozog.

...amikor J.-nek végül is nem vettem fel a telefont. Mert én akkor már valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy baj van, de ilyet az ember nem mond ki, mert attól fél, ha kimondja, nevetségessé válik, vagy ne adj' isten bekövetkezik, csak mert kimondta. Pedig a rossz dolgok elérnek, akármit is csinálsz.

...amikor anyu bevitt a kórházba. Végig mondta, hogy nem lesz baj, de láttam a szemén, hogy ő is tudja, hogy baj van.

...amikor a szülésznő a szívhangot kereste. Talált valamit, de az az én szívem volt, rátette az ujját a pulzusomra, és érezte ő is. Akkor már ő is tudta. Csak még nem mondta meg.

...amikor az ultrahangon egyértelművé vált, hogy Eszter meghalt. Ilyenkor gátlástalanul lehet sírni vadidegen emberek előtt, széttett lábakkal a vizsgálóasztalon, miközben a méhszájamat ellenőrzi a fiatal gyakornok. Ha kívülről nézném, azt mondanám, szánalmas. Ha benne vagyok, a szívem szakad meg magamért.

...amikor Cs. beért, és úgy sírt ő is, mint egy gyerek. Én meg csak azt ismételgettem, hogy hogyan mondom ezt el Sárinak?

...a műtét, ahogy kipakoltak, és Cs. a fejemnél ülve nem tudta fogni a kezemet, mert mindkettő le volt kötözve. Csak a vállamat simogatta, én meg azt hittem, ennek sosem lesz vége (persze, vége lett, biztos nem is tartott tovább, mint normálisan. De igazából nem lett vége ma sem.)

...amikor először láttam Esztert. Gyönyörű volt.