Hát igen. Ha már a földön vagy, és azt hiszed, ennél rosszabb már nem lehet, akkor azért még beléd lehet ám rúgni!

Amikor Sári született, csodáltam a testem ösztönösségét. Sári még aludt a kiságyban, babakocsiban, de már ideje volt a szoptatásnak, a mellem megfeszült, és két pillanat múlva Sári is elkezdett ébredezni. Vagy épp fordítva - ránéztem a mocorgó kisbabámra, és a mellem megtelt tejjel.

Honnan tudta akkor a testem, hogy etetni kell?

És most miért nem tudja, hogy NINCS KINEK ADNOM?

Eddig egész jól elvoltunk, a mellem és én. A kórházban felírtak tejapasztót, lelkiismeretesen végig is szedtem, éjjel-nappal hordtam melltartót, és néha be is borogattam, ha olyanom volt. Pár csepp csurgott, de nem fájt, vagy feszült. Erre tegnap, 3 héttel Eszter halála után bedurrant a mellem. Előjött a jól ismert érzés, amit Sári csecsemőkorában annyiszor éreztem: csomós a mellem, masszírozni, fejni, szoptatni kellene. De most egyiket sem csinálhatom...

Beszéltem a dokival, ír még fel tejapasztót, ami amúgy állítólag függőséget okoz, szóval hajrá! Kutakodtam a neten is homeos szerek után, végül a 3. gyógyszertárban sikerült találnom megfelelőt. Most várom a hatást. Főztem zsályateát, állítólag az is apasztó, hát ezen ne múljon, jó szar íze volt, de azért megittam.

Egyébként sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen ezt a tejelválasztásos témát. Istenem, mennyire örülnék, ha most azon kellene csak hisztiznem, hogy nincs elég tejem, és tápszeres lenne a babám! Biztos életem nagy tragédiájaként élném meg, hogy nem tudok szoptatni... Persze, Sárival is rengeteg tejem volt, még tejtestvére is lett - gondoltam, hogy most sem lesz gond a szoptatással. De azt nem, hogy nem lesz kit szoptatnom!