Tegnap valamit beszóltam Cs.-nek, amin ő valószínűleg joggal kiakadt, és egész este pokróc volt. Reggel rákérdeztem, hogy bal lábbal kelt-e fel, mire közölte, hogy már úgy is feküdt le, és csak meg akarta mutatni, hogy hogyan viselkedem én vele.

-Ha majd egyedül maradsz, akkor majd elgondolkodsz rajta, hogy miért nem tudsz normálisan viselkedni. – mondta.

-Majd ha normális dolgok történnek velem, akkor normálisan viselkedem. – feleltem, majd később újra felkentem a szemfestéket.

Egyébként szerintem általában – ahhoz képest, ami történt velem, egész normálisan viselkedem. Néha magam is meglepődöm magamon, hogy minden nap fel tudok kelni, levegőt veszek, fogat mosok, sminkelek, dolgozom, hazamegyek, Sárival vagyok, eszem, alszom, látszólag élek. Szerintem aki nem ismer, az nem is venné észre, min mentem keresztül. Nem bőgöm el magam mindenen, nem zárkózom be a szomámba, nem viselkedek szélsőségesen, nem iszom, nem drogozom… Persze, ez csak látszat, de mi értelme lenne nem fenntartani a látszatot? Ettől még ugyanúgy csak vagyok, létezem, de nem élek. Közben telnek a napok (egészen pontosan 11 hét és 6 nap), és van olyan már, hogy nem számolom, mennyi. Aztán történik valami – egy álom, egy érzés, egy meggondolatlan beszólás, vagy csak az, hogy ráállok a mérlegre, és napokig kapkodom a levegőt a normálisság sminkje mögött, és dübörög bennem az indulat, a miért én, a nem-ért-meg-senki-de-a-legjobban-az-fáj-hogy-te-sem érzése.

Igen, tudtam, hogy eljön ez is: amikor én még mindig egyhelyben toporgok, miközben ő már talán elfogadta. Ő már látja a jövőt, miközben én 5 percnél előbbre képtelen vagyok gondolkodni.

Ha minden normálisan történt volna, Eszter ma lenne 6 hetes. Ma lépne át az újszülött-korból a csecsemőségbe. Lehet, hogy már mosolyogna. Hízott volna 1 kilót. Kitöltené minden percemet.

De nem történtek normálisan a dolgok. A tetteim helyett minden gondolatomat tölti ki. A babakocsiban tologatás helyett a tetoválószalonba sétálok, hogy magamra varrassam a nevének a kezdőbetűjét. Igen, nem vagyok normális. De az életem sem normális.

Cs. aztán írt egy sms-t délelőtt. Kvázi bocsánatot kért, de mégsem. Igen, hozzám most türelem kell. Biztos nem könnyű most velem, nem hibáztatom. De ezen most nem tudok változtatni. Többet most nem tudok, csak létezni. Úgy érzem, ez is elég nagy teljesítmény a részemről.