Sárival tegnap egészen sokat kellett arról beszélgetni, hogy én mikor fogok meghalni. Az egész onnan jött, hogy Sári kérte, hogy amikor felnőtt lesz, akkor is hadd lakjon majd velünk. Saját tapasztalataim alapján inkább azt tanácsoltam neki, hogy külön házunk legyen, de egy kertben. Ez a megoldás tetszett neki. Neki nem kell majd nagy ház, csak egy háló, nappali, fürdő és egy pici konyha. Ennyi. Hogy hova fog elférni a három gyerek (Angyal, Csillag és Péter), akiket Sári betervezett az életébe, még nem tudjuk, de az már tiszta sor, hogy majd én fogok rájuk vigyázni.

Aztán Sári megkért, hogy ígérjem meg neki, hogy mi soha nem válunk el, hogy minden nap, egész életében vele leszek. Azt feleltem, hogy ez biztosan nem így lesz, mert én előbb halok majd meg, mint ő. Ezután persze ezt a témát kellett körbejárnunk – mármint, hogy mikor halok meg. Mit lehet erre mondani? „Majd ha Neked már nem lesz rám szükséged, amikor nagyon öreg vagy beteg leszek. Lehet, hogy már Te is nagymama leszek akkor, én meg dédi leszek, és akkor már biztosan nem kellek már neked.”

Ez kicsit megnyugtatta őt, de engem nem. Furcsa perverzióm, hogy mindenféle hülye tragédiákat képzelek be a családomnak, pl. hogy mit mondanék Sárinak, ha tudnám, hogy nemsokára meghalok. Azt mégsem mondhatnám neki, hogy már nincs rám szüksége? Igazán sötét pillanataimban meg elképzelem, amint azt mondja: „De akkor ki fog vigyázni a gyerekeimre?”