Az megvan, hogy a gyereknek –nyilván- nem szabad édességet ennie ebéd előtt, de a nagyi azért csak a markába csempész egy szelet csokit 11-kor? „Hát de nem eszik semmit ez a gyerek, olyan soványka, legalább valami legyen a pocakjában!”.

Persze, a nagyszülő általában csak havonta egyszer-kétszer tudja elrontani a gyereket. Ez így rendben is van, ez a nagyszülői elkényeztetés intézménye, évezredes hagyomány, szerintem a legtöbben átéltük, és szerettük. De mi van akkor, ha a nagyszülő (és vele együtt a kényeztetés) a napi rutin része, és a szülői idegeinkre megy?

Sári állandó mumusa az önálló reggeli öltözés (ezáltal persze az enyém is). Természetesen mióta megkaptuk az oviban a –jogos- kritikát, hogy Sári nem elég önálló, bevezettünk bizonyos kényszerintézkedéseket (pl. reggel nincs TV, és egyedül, lehetőleg időre kell felöltöznie). Ez kb. 3-4 hete megy, és állandó táptalaját adja egy kis reggeli ordibálásnak, mivel Sári –mint egy normál 4éves- nincs tudatában az időnek. Hiába mondom, hogy el fogok késni, és ezért csak később tudok hazamenni, láthatóan nem izgatja dolog (vagy nem érti meg?). Újabban be szoktam neki vinni az órát, és elmagyarázom, hogy hol fog állni a nagymutató, mire neki teljes harci díszben kell állnia az ajtóban. Néha (ritkábban) összejön, leggyakrabban általában elég erősen kell nyomnom a gázt az úton, hogy valóban beérjek 8-ra.

A ma reggeli „műsor” viszont minden elképzelést felülmúlt, és újabb ordibálásba torkollott, igaz, most nem csak Sárinak emeltem fel a hangomat, hanem Anyunak is. Sári már a ruháival elégedetlen volt, de ezt végül önállóan megoldotta, és kiválasztotta, amit fel akart venni. Hosszas könyörgés után végül is időre a cipőhúzás fázisába kerültünk, de azt az istennek se akarta felvenni. Fenyegettem, hogy otthon hagyom, stb., de semmi nem használt. Utolsó esélyként mondtam neki, hogy nem érdekel, mit csinál, de amíg bepakolok az autóba, húzza fel a cipőjét, és amikor visszajövök, legyen készen, különben velem tényleg nem jön. Erre kitalálta, hogy csizmát akar húzni. Ok, legyen, de mielőtt kimentem, még kikötöttem, hogy egyedül kell felhúznia (az önállóság nevében).

Mire visszaértem, természetesen Anyu húzta rá a csizmáját. Nagyon felment bennem a pumpa, és tényleg hangosan elkezdtem Anyuval kiabálni, hogy miért segít neki, amikor nyomatékosan megkértem, hogy hagyják Sárit egyedül öltözni. Anyu mentegetőzött, hogy nem tudja Sári felhúzni a zipzárt, de szerintem ez nem mentség, hiszen ha itthon nem tudja, akkor nyilván az oviban is gond lesz, aminek az eredménye „csak” annyi, hogy vagy az óvónőnek kell felhúzni (nem fogja, vagy veszekszik a gyerekkel), vagy nem lesz felhúzva a csizma. Erre Anyu közölte, hogy akkor kell egy másik csizma. Mert ez amúgy reggel 7-kor simán kivitelezhető feladat.

Most amúgy nem az a rohadt csizma a lényeg (vehetek neki másikat), hanem az, hogy nincs kivétel: ha csizma, ha cipő, Sárinak egyedül kell öltözni, és időre. Mert azt ugye Anyu sem szeretné, ha Sári azért lenne mellőzve mindig, mert ő a leglassabb, mert önállótlan, ügyetlen. Persze, nekem is sokkal egyszerűbb lenne felöltöztetni a gyereket, megspórolnék egy csomó időt és idegeskedést, de ennek csak akkor van értelme, ha azt akarom, hogy tunya, felelősséget vállalni nem tudó felnőtt legyen belőle. Ilyenből meg ismerünk egy párat.

A vicc persze az, hogy aztán kitől kapom a legtöbb „kicsit sem” aggodalmaskodó megjegyzéseket a nevelésre, és Sári óvodai teljesítményére vonatkozóan? Hát persze, hogy Anyutól! Pl. amikor először megjegyeztem, hogy mit kellene tenni, ő kapásból azt javasolta, hogy ne legyen tévézés reggel, és Sárinak egyedül kelljen öltözni. Ugye ez így is lett. De nyilván az a legjobb pedagógia, ha a szülő valamilyen szabályt lefektet, majd a nagyszülő (aki történetesen ott is él – tehát nem csak hétvégén tudja a gyereket elrontani) ezt lazán figyelmen kívül hagyja.

Na pontosan az ilyen dolgokból van már halálosan elegem. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes szülő, de borzasztóan unom, hogy minden döntésem legalább húsz oldalról van megkritizálva (még ha a kritika jó tanácsnak is van álcázva, akkor is csak kritika). Tudom én, hogy soha senki nem akar rosszat, de miért gondolja bárki is, hogy nem vagyok kompetens a lányom nevelésének kérdésében? Elvégre mégiscsak az én gyerekem, és abba, hogy milyen szabályok és elvek mentén neveljük, két embernek lehet beleszólása: nekem és Cs.-nek. A többiek, akármilyen jó szándékúak is, ezekhez a szabályokhoz maximum alkalmazkodhatnak. Ha pedig nem akarnak, vagy nem tudnak, akkor csak kivonhatják magukat ebből az egészből, és kész.

Igen, biztos, hogy nem vagyok tökéletes anya, de a lányomnak én vagyok a legjobb anyja. Mindamellett, az, hogy milyen ember lesz Sáriból, az egyedül az én és Cs. felelőssége. Soha nem magyarázkodhatunk majd azzal, hogy mi megpróbáltuk, de hát mások elkényeztették. Úgyhogy most van pont a mondat végén. Ennyit és nem tovább – köszönjük a segítséget, de innentől a gyereket csak szeretni lehet, de nevelni mi szeretnénk.