Kezdem már nagyon unni ezt az iskolaválasztási macerát. Azt hiszem, igaza van Cs.-nek, akinek a falujában volt egy iskola, egy osztály, a tanító néni ismerte mindenkinek a szüleit, nagyszüleit, életkörülményeit, lehetőségeit – "oszt jó napot!". Itt meg mi van? Már négy iskolában jártunk, és még nincs vége. Döntést csak egy esetben tudtunk hozni, azt sem az iskolában látottak alapján, hanem a lehetőségeinket mérlegelve - és a manikűrös információira alapozva – felelősen. Ami kiesett, az a korábban említett két tannyelvű magániskola, mert egyrészt jóval drágább, mint gondoltuk, másrészt (a manikűröstől, akinek oda járt a gyereke) nagyon rosszakat hallottam a gyerekekről és a szülőkről, akik a busás tandíjat kifizetve gyakorlatilag bármit megengedtek maguknak. Mivel Sári elég befolyásolható, így nem szeretném, ha olyan környezetben szocializálódna, ahol a D&G öv egy nyolcévesen olyan, mint az egyenruha, és azért közösítenek ki valakit, mert nincs meg a legújabb Barbie-ja.
Úgyhogy jelenleg három iskola van versenyben, de még egyet szeretnék megnézni.
A gond két dologgal van: rossz helyen lakunk, mert tőlünk minden messze van. Ez persze az első pár évben nem igazi probléma, mivel úgyis hozni-vinni kell a gyereket, de azért azt biztos nem akarja majd, hogy tizennégy éves korában is égessem a barátai előtt. Így azért nem lenne utolsó szempont, hogy a leendő iskola viszonylag könnyen (mondjuk egy busszal) megközelíthető legyen. A másik dolog, amit nem tudok eldönteni, hogy mi a fontosabb: hogy a gyerek egy nyilvánvalóan erős tempót diktáló iskolába, jó képességű osztálytársak közé kerüljön, akik valószínűleg húzzák magukkal, de ahol valószínűleg sosem lesz a legjobb (semmiben sem), vagy vigyem egy „gyengébb” iskolába, ahol viszont deklaráltan arra helyezik a hangsúlyt, hogy a gyerek lehetőleg jól érezze magát, és a saját képességeihez mérten hozza ki magából a maximumot. Én (és Cs. is) kezdek ez utóbbi felé hajlani, ugyanakkor nem tudom, nem ártok-e vele a gyereknek (a mai világban), hogy ha nem egy versenyistállóba küldöm. (Mert az szívás az elején, de később nyilván lesz haszna.)
És akkor még ott van a többi, nem elhanyagolható szempont: nyelvoktatás, hova mennek a barátai, milyen az udvar, a WC (basszus, nem emlékeztem arra, hogy az iskolában ennyire gáz a mellékhelység-helyzet!), és úgy általában, hogyan tetszenek a tanítónénik.
Tegnap amúgy sűrű nap volt, iskolában is voltunk, és a dadogós logopédián nyílt óra és a szülői is volt. A logopédus, aki láthatóan nagyon jól bánik a gyerekekkel, és Sári imád is oda járni (és nem mellesleg, nem dadog), azt mondta a lányomról, hogy nagyon jó képességű, jó személyiségű kislány, nagyon szófogadó, és szinte csüng az ő szavain, úgyhogy a tanítók álma lesz az iskolában, de a dadogása valószínűleg organikus eredetű, ebből kifolyólag nem gyógyítható, csak maximum fejleszthető. Ez azt jelenti, hogy periodikusan vissza fog térni, és azt kell Sárinak megtanulnia, hogy ő ezzel egy kerek egész, semmi szégyellnivalója nincs. Nincs is ezzel semmi gond, ha csak ennyivel megúsztuk ezt az egész koraszületéses kalandot, én már elégedett vagyok. Ami szerintem nagyobb „furcsaság”, és jobban jelez valamit, az Sári ügyetlensége. Azt addig is tudtam, hogy nem egy tornász-alkat, és balerina sem lesz soha, és hogy a baletton bénácska volt, az még csak egy dolog. De hogy a kortársaihoz képest, szabadabb mozgásformákban is mennyire esetlen, az a múltkori iskolai foglalkozáson derült csak ki számomra. Nem is az a baj, hogy nem tudja jól -vagy egyáltalán- megcsinálni a feladatot, hanem inkább az, hogy nem is érti, mit kellene csinálnia. Pl. pókmászásban végigmenni a padon – Sári richtig rákmászásban megy, de inkább csúszik, mert leér a feneke. Vagy a pad alatt átbújni, mint a kígyó: Sárinak folyton elakadt a feneke, de nem azért, mert nem fért át, hanem azért, mert folyton kidugta, és egyszerűen nem jött rá, hogy be kéne húznia, hogy át tudjon csúszni. A végén már két tanító segített neki… Ez amúgy azért volt fura, mert én az ilyenekben nagyon ügyes voltam.
Elmondtam ezt a logopédusnak, aki szerint ez nyilvánvalóan összefügg a beszédhibákkal is. Ő is észrevette Sárin, hogy a kereszt oldalú mozgások (bal kéz-jobb láb) nem mennek neki, belekavarodik, nem érti. Ez állítólag ugyanaz az agyi terület, ami a beszédritmust szabályozza, tehát ennek a fejlesztése indirekt módon visszahat a beszédére. Vagyis egyértelmű, hogy a mozgásával kell valamit kezdeni, annak ellenére, hogy az oviban amúgy nem szűrték ki, mint olyan gyereket, akinek fejlesztő tornára van szüksége. Igaz, az oviban azt sem vették észre, hogy balkezes…
Azt nem tudom, hogy célzottan kell-e ezzel foglalkozni, vagy elég, ha pl. úszni jár, vagy lovagolni, de félek, hogy meg fogja viselni az iskolában a minden napos testnevelés óra…
(Mellékszál, de nem hagyhatom ki: a logopédus, akit ugye szeretnek a gyerekek, egy nagyon furcsa személyiség. 30 éve van a pályán, látszik, hogy szenvedélyesen szereti, amit csinál, keresi az új módszereket, lehetőségeket, egyszóval elhivatott szakember. Nyilván nem tőlem és a többi szülőtől kell visszaigazolást kapnia a sikerességére, mert ő tudja azt pontosan, hogy egy-egy gyerekkel mit lehet elérni, és mit sem. A nő előszeretettel beszél ki amúgy mindenkit a témában tökéletesen érdektelen embereknek – kollégáit, más szülőket és gyerekeket is. Tegnap például 45 percen keresztül mesélte D. esetét (de névvel, lakcímmel, óvodával együtt), aki Sáriék csoportjába járt, de erősen antiszociális volt, így eltanácsolta onnan. Az anyuka persze kiakadt a logopédusra, ő meg tőlünk, jelen lévő szülőktől várta az önigazolást, hogy jól döntött. És a hülye anyukák ilyenkor mit csinálnak? Hát persze, hogy rohadt okosak és mindenki A, veregeti a logopédus vállát, B, szidja az anyukát, hogy miért nem így-meg-úgy csinálja, foglalkozik többet a gyerekkel, stb. C, „a gyerek nem tehet róla”, de mégiscsak a gyerek a hibás – típusú, soha véget nem érő egymásra licitálós beszélgetésbe kezdenek, totál elviszik a szülőit valamiféle pletyka délutánba, amihez sem időm, sem kedvem nem volt. Úgyhogy 3 és fél óra után úgy döntöttem, hogy lelépek, de nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy akaratom ellenére is részese lettem ennek a kisfiúnak a kibeszélésében. Szerintem ilyet egy szakember – aki amúgy láthatóan jól végzi a dolgát – nem engedhet meg magának.)
Mondtok, amit mondtok