Hát ez a nap is eljött.
Tegnap volt az utolsó hivatalos munkanapom. Mától táppénzen vagyok.
Fogalmam sincs, hogy mi a szart fogok itthon csinálni az elkövetkezendő 2 hónapban azon felül, hogy hízok, hízok és hízok, megtanulok kötni, vagy ilyesmi, de az biztos, hogy a munkából már annyira elegem volt, hogy az sem zavart volna, ha kirúgnak. A piti kis pozícióharcokat az újcsávóval, a baszogatásokat, jópofizásokat és folyamatos felelősség-áthárítást már egy ideje nem vette be a gyomrom...
Az újcsávóval amúgy az utolsó előtti nap sikerült összevesznem, mert át akart nekem passzolni egy olyan feladatot, amit eleve nem nekem kellett volna megcsinálnom, másfelől, tekintve, hogy január 30-a este 7 óra volt, talán nem volt prioritás számomra a megoldása. Szóltam is neki, hogy bocsika, de ez nem az én problémám, mire a szokásos kioktatós és fellengzős stílusában leteremtett, hogy de, az enyém, mert 1 évvel ezelőtt még az én kezelésemben volt a dolog (hja, régebben matekházikat is írtam, ennek ellenére a gyerekem matekháziját már nem fogom én írni...). Nos, nem is azon baszódtam fel, amit írt, hanem ahogy írta... fitogtassa a nem létező pozícióját olyanoknak, akiket ez érdekel, és akik ezt beveszik.
Cs. szerint hagynom kellett volna a fenébe, és nem megcsinálni, amire utasított, alvégre már úgyis csak pár órás munkaviszonyról volt szó, de én arra gondoltam, hogy elegánsabb leszek, és megcsinálom. Így is lett, elkezdtem felgöngyölíteni az ügyet, amelynek folyamán kiderült, hogy kurvára nem én csesztem el, hanem az, akinek átadtam - de amúgy is, az egész probléma pénzügyi következménye egész pontosan 93 Euro volt! Na, ezen még jobban felbaszódtam, mondván, hogy ezért aztán igazán kár volt engem cseszegetnie, úgyhogy megfogalmaztam egy szatirikusan lecseszős levelet, miszerint én jó fej voltam, és megoldottam más sarát, de amúgy az egész ügy túl pitiáner, úgyhogy nekem most nincs se időm, se kedvem ebbe a bagatell vitába belemenni.
Újcsávó nem válaszolt.
Egyébként még hétfőn meetingeltem az egyik partnercéggel, akikkel rengeteget dolgoztam együtt, és amelett, hogy kaptam tőlük virágot, elmondták, hogy nagyon sajnálják, hogy elmegyek, és nem tudják, mi lesz nélkülem... Én amúgy tényleg nem akartam az újcsávót lesajnálni, de azért ez simogatta a lelkemet.
Tegnap aztán megírtam a szokásos búcsúemailt, amire megint egy csomó válasz érkezett, hogy hiányozni fogok, meg ilyenek, és ugyan tisztában vagyok vele, hogy a nagy része csak udvariaskodás (amerikai munkakultúra), de azért volt, ami nagyon jól esett.
Újcsávó amúgy erre sem írt semmit.
Aztán most megyek, leadom a notebook-ot és a telefont - már mindkettő úgy a szívemhez nőtt. Marad a saját kis asztali gépem, meg az ócska kis mobilom (privát számlával), a főzés, gyerekszoba-berendezés, kötögetés, és a szabadság.
Mondtok, amit mondtok