Azt lehetne hinni, hogy egy 2 hetes csecsemővel, aki 4 órát alszik egyfolytában, hogy aztán 1,5 órát fent legyen, és tömje a fejét, unalmas az élet, pedig nem. Főleg, ha az ember lánya saját magának okoz izgalmakat, és ebbe bevonja az egész családját is.

Tegnap maradtam először tökegyedül a babával: Cs. reggeltől késő estig dolgozott, az ősöket meg hazaküldtem, mert kajám is volt, kis is volt takarítva, másban meg úgysem nagyon tudnak segíteni. Aztán reggel tusolni szerettem volna, de mint utóbb kiderült, valami karbantartási munkák miatt nem volt áram, következésképp sötét volt a fürdőszobában. Ezért megvártam, amíg visszajött az áram, és amíg Sári elaludt, de akkor meg nem volt melegvíz. Mindegy, nem is az lényeg, hanem az, hogy Sáribaba kiskádja a mi nagykádunkban van tárolva - helyhiány miatt, de mivel tusoltam volna, így a kádat ideiglenesen a folyosói beépített szekrénynek támasztottam, épp a hálószoba ajtajával szembe - aztán jól ott is felejtettem.

Sári közben felébredt, megetettem, dajkáltam, ilyesmi, majd amikor elbóbiskolt a mellemen, gondoltam, visszateszem a kiságyba, és folytatom a házimunkát (vasalás, teregetés). Ahogy azonban mentem be a hálóba, véletlenül meglöktem a felállított kádat, ami lecsúszott, belökte mögöttem az ajtót, és eltorlaszolta a kijáratot. Hiába feszegettem, nem tudtam kinyitni, de még annyira se, hogy a zenélős forgó bigyó szárával ki tudjam pöckölni a kádat - egyszerűen épp odafért a szekrény és az ajtó közé, és onnantól be voltunk zárva ebbe a 8 négyzetméteres lyukba, ahol van egy kiságy, meg egy franciaágy, azt slussz-passz.

Totál kétségbe estem, mert egyfelől nem volt nálam telefon, másfelől már akkor kellett pisilnem, amikor bementem (1/2 4-kor), harmadrészt mert bár Sári hál' istennek velem volt, így a kaja miatt nem kellett aggódnom, de se tisztába tenni, se fürdetni, se semmit nem tudtam volna vele csinálni, és már láttam magam előtt, ahogy úszik a kakiban, és valami fertőzést kap (még csak most esett le a köldökcsonkja, ott még bejuthatnak a bacik), én pedig bepisilek... ésatöbbi.

Szóval 5-ig mérlegeltem a lehetőségeket - és próbáltam feszegetni az ajtót, de az erőlködés nem tett jót a sebemnek, és Cs. csak 9-1/2 10 felé jött volna haza, így megállapítottam, hogy muszáj segítséget kérnem. Ezért jól betakargattam Sárit, kinyitottam az ablakot, és kiabálni kezdtem, hogy valaki segítsen. Szerencsére az alattunk lakó meghallotta, hogy ordibálok (és bőgök), úgyhogy meg tudtam kérni, hogy telefonáljon haza (az egyszem szám, amit fejből tudok), hogy hívják fel Cs.-t, hogy mentsen ki. Azt persze nem ecseteltem, hogy miként zártam be magam, ezért otthon nem is értették, hogy ha bezártam magam (és nem ki), akkor miért nem veszem fel a telefont (nem tudom, azon elgondolkodtak-e, hogy ha engem hívnak, és felveszem, akkor miért az alsó szomszéd telefonál... de mindegy).

Később kiderült, hogy Cs. egyébként épp a főnökével tárgyalt, ezért 3-szor is kinyomta anyu hívását, de végül meglepően gyorsan, kb. 45 perc alatt itthon volt, és kiszabadított (állítása szerint 120-szal tepert végig a városon). Amikor kibőgtem magam a karjaiba, persze nagyon kiröhögött, de istenem, ilyen is csak az ő feleségével történhet meg. Elmondta, hogy azt hitték, hogy kizártam magam a folyosóra, ami csak úgy lehetséges, hogy szemetet vittem ki, és véletlenül ledobtam a kulcsot is a szeméttel együtt. Nagyon megijedtek, mert azt feltételezték, hogy a gyereket talán nem vittem ki szemetet ledobni, ergo ő be van zárva a lakásba, egyedül. Összeesküvés-elmélet a javából, bár semmivel sem hülyébb szitu, mint a valóság.

Sári amúgy elég jól viselte az anyjával összezárva, bár elvégre az elmúlt 8,5 hónapot is így volt kénytelen tölteni, szóval ő már megedződött. Én meg akkora balfék vagyok, amekkora kevés van a földön, de asszem már ezt sem fogom kinőni...