Nem tudom, miért ragaszkodunk a becézéshez, de valamiért úgy alakult, hogy kis családunkban mindenkinek van valami beceneve. Nevetségesen hathat, amikor egymást szólítjuk (Nyuszómuszó-jelenség), de egy kívülálló sosem értheti meg két ember bensőséges kapcsolatát.

Cs. engem "Babá"-nak, vagy "Cicá"-na" szokott hívni, vagy ha vicces kedvében van, akkor "Ribi"-nek.. A nevemet nem becézi soha, és a nevemen csak akkor szólít, ha mondjuk mérges rám.

Én őt a Bélának hívom. Mondhatnám neki azt is, hogy Bélám, de nem teszem, bár most, hogy elgondolkodtam ezen, tetszik ez is. Majd holnap kipróbálom.

Sárinak van a legtöbb beceneve. Először is maga az, hogy Sári, ugyanis amikor eldöntöttük, hogy Sára lesz a neve, abban egyeztünk meg, hogy nem fogjuk Sárizni, de már a pocakomban is így hívtuk - ki tudja, miért. Aztán most, hogy megszületett, az első pillanattól fogva tudom, hogy nem Sára, hanem Sári.

Még Cs. nevezte el Sárikittyomnak, azt hiszem akkor, amikor kiderült, hogy lány, és hogy Sára. Így is szoktam hívni. Továbbá pedig

Mert ugye ránézek, és csak próbálom kifejezni, amit látok - de azt hiszem, ez az, amit szavakkal nem lehet megfogalmazni.

(Zsolti engem "Dugó"-nak és "Fóká"-nak hívott. nem bántásból, inkább élcelődött. Már senki nem hív így).