Szerda. Éjjel megint kétszer beriasztott a légzésfigyelő, ráadásul úgy, hogy Sári a hátán feküdt. Mellesleg egész éjjel alig aludtam - de éppenséggel ő sem remekelt. Reggel az első dolgom volt felhívni az orvost, aki beutalta Sárit alváslaborba. Már másnapra. Mindennek tetejében egész nap nálunk dekkolt Zsoci is, aki amúgy sem egy könnyű eset, most viszont kifejezetten idegesített. Közben Anyu kétpercenként hívogatott, hogy inkább mégse vigyem megint kórházba a gyereket, mert biztos csak géphiba, én viszont totál be voltam szarva... szóval szar nap volt, na.

Csütörtök. Éjjel Sári tök szépen aludt, se riasztás, se hiszti. Reggel szépen összecuccoltunk, és 8-kor megjelentünk a kórházban. Itt bekísértek minket egy olyan szobába, amin egy bazi nagy ablak volt a nővérpult felé. Volt benne egy kiságy, egy pelenkázó és egy gusztustalan kihúzható kanapé anyának (fura érzés fogott el - már megint mindenki anyának hív, nem a nevemen...). Sári édesen viselkedett, pedig én fel voltam készülve, hogy a sok macera miatt majd nagy lesz a hiszti. Szépen elaludt, még akkor is aluszkált a kezemben, amikor mindenféle vizsgálatokra cipeltem. A vizsgálatok alatt persze felébredt, kicsit sírt, de aztán bealudt újra. Igazából annyira durmolt egész nap, hogy egy etetést frankón ki is hagyott.

A kórházban amúgy baromira nem volt mit csinálni - gondolom, ezért is aludt Sári annyira. Engem finoman szólva le se tojtak, még kaját se kaptam - pedig azt azért be lehet látni, hogy én vagyok Sári elengedhetetlen tartozéka, a konyha, a reggeli-ebéd-vacsora, fejőstehén, meg ilyenek, de ha engem nem kosztolnak, én hogyan fogok? Mindegy, a délelőtti macera után este 6-ig semmi nem történt - még nővér sem volt, úgyhogy Sári és én elmentünk boltba, méghozzá hordozókendőben (babakocsi itthon dekkolt), amit a kisasszony nagyon élvezett, ugyanis tök jót aludt a mellkasomon.

6-kor aztán megjött az éjszakás nővér, aki megkért, hogy ugyan ébresszem már fel a lidit, és tömjem meg, mert majd éjjel nem akar aludni. Fehér köpenyes tekintélynek engedelmeskedve így is tettem, cicizés, ringatás, majd amikor bealuszkált a picur, jött a nővér, és elkezdte felszerelni a porontyot - mindenféle drótokkal. Sáribaba egy ideig jól tűrte a tappancsokat a fején, mellkasán, de amikor már a 20.-t aggatták rá, akkor kicsit behisztizett. Főleg amikor az orra elé ragasztottak egy kütyüt, ami elvileg a légzést hivatott mérni - na akkor kész volt a drága, sivított, kapirgálta az arcát, és folyton letépte a ragasztót. Ugyan húztak a fejére egy harisnyát, hogy ne szedje le a drótokat, de mondanom sem kell, Sári kitolt velük, mert állandóan alányúlkált, és letépkedte az lektródákat. Amúgy meglehetősen ilyesztően nézett ki ezekkel a fején, ráadásul csak háton lehetett így fektetni, ami -mondanom sem kell- külön öröm volt számunkra.

A nagy hisztiben szerencsére úgy kifáradt, hogy 7-re azért bealudt. 8-10 órát kellett így kibírnia, hogy értékelhető eredményre jussanak.

Mivel villanyt nem kapcsolhattam, TV nem volt egy darab se, álmos pedig még nem voltam, ezért a nővérkére bíztam szuszogó sünikémet, és elmentem plázázni. Igazából vacsorát és reggelit is kellett vennem, de ha már ott voltam, beugrottam egy cipőboltba tavaszi cipőt nézni. Kb. 2 percet töltöttem bent, találtam is cipőt, jó is lett, de nem vettem meg, mert olyan lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért Sári ott egyedül alszik a kórházban, én meg vásárolgatok. Így gyorsan elrohantam a boltba, aztán irány vissza a kórház. Ott még fejtem egy kis tejet a koraszülött osztályon (saját gép itthon dekkolt természetesen), mert ugye bedurrantak a lányok köszönhetően a kihagyott kajálásnak, aztán fél 9-kor én is bedőltem a kiscsaj mellé - jobb dolgom úgysem volt.

Sári már 11-kor kelt szopizni. Ez sem volt egyszerű menet, mivel az elektródák miatt, amik egy panelbe csatlakoztam, egyedül kivenni sem tudtam a gyereket, dajkálni, böfiztetni, mellkason altatni, ahogy itthon szoktuk pedig egyenesen lehetetlen volt. Mindegy, nem volt mit tenni, addig szopiztattam, amíg teljesen be nem aludt, majd finoman betettük a kiságyba - természetesen hárta, természetesen felébredt, majd a nővér újra leragasztotta az orra alá a kütyüt - természetesen sivított a szentem, majd fél órát könnyezve símogattam a pociját, amíg ő álomba sírta magát.

Fél 2-kor újabb szopizás, most 4-ig tartott a csitítgatás. Gondoltam, most már csak elalszik reggelig, de a szerencsés nővérke 5-kor bejött, hogy leszedje az elektródákat valami éktelen büdös benzines oldattal, ami Sárinak még annyira sem tetszett, mint a ragasztás. Persze, hogy felébredt, és persze, hogy én is.

Szóval mindent összevetve baromi nyugtalanul aludta le a laboros alvását, ezért nem tudom, mennyire értékelhető az eredmény. Mindenesetre -miután fél napot vártunk rá- az orvos közölte, hogy az alvásidő 25%-ban szakaszosan lélegzik (pár levegőt vesz, majd pár másodpercig nem vesz), ami éretlen tüdőre utal, és ezért tüdőérlelőt kell szednie. Mi több, egy- majd két hónap múlva meg kell ismételni a vizsgálatot, hogy lássák, javul-e. A por kicsit olyan, mint a koffein, a gyerek elég éber lesz tőle, mi több, nem szabad többet hason aludnia, szóval vidám kis hónapnak nézünk elébe.

Péntek. A diagnózis után hazajöttünk, és mivel anyu ott volt nálunk, elmentünk sétálni. Örültem, mert gondoltam, amíg ő tologálja unokáját, addig én bemehetek a plázába megvenni a cipőt. És ha már ott vagyok, veszek egy nadrágot is, mert a terhesgatyákból kiesem, a régieket viszont (még) nem tudom begombolni - melegítőben járni pedig felettébb idegesítő, ha az ember még nőnek akarja érezni magát.

Hát, nem túlzok, ha azt állítom, hogy ilyen gyorsan még életemben nem néztem át a Promod-ot. Az első nadrágot megvettem, ami rám jött, utána rohantam a cipőért, majd gondoltam, nézek még tavaszi kabátot is, de inkább meggondoltam magam, mert láttam, hogy kint kicsit fúj a szél, úgyhogy spuriztam vissza a parkba, közben rácsörögtem anyura, hogy ugye a gyerek még jól van. Nevetséges, de úgy éreztem, minden perc, amit nem Sárival töltök, hanem magamra pazarlok, olyan, mintha meglopnám. Ez most már vajon mindig így lesz? Mi lesz, ha visszamegyek dolgozni?

Sári amúgy totál jól elvolt - természetesen aludt.

Szombat. Viszonylag nyugis éjszaka után Sári már 6-kor kukorékolt, és mivel szpoizás után sem volt hajlandó becsukni a szemét, gondoltam, expresszben elküldöm a mamájának a másik szobába, szórakoztassa egy picit őt, amíg hullafáradt szülei kicsit tovább alszanak. Anyuval Sári még vagy egy órát jól elvolt, aztán viszont megint cicizni akart - és innentől kezdve kábé egész nap hol anyun, hol a mellemen lógott. Összesen talán ha 3 órát sikerült elaludnia, abból is kettőt a babakocsiban a levegőn. Persze, ahogy felhoztam, és kinyitottam a lakásajtót, újra fent volt. Pedig a gyógyszert még be sem adtam neki.

Anyu pedig egész nap dajkálta, hurcolászta, simogatta, becézgette - egyszóval kényeztette, komolyan, szerintem meg is szoptatta volna, ha tudná - úgyhogy a végére már azt hiszem, azért sem aludt el a Motyó, mert a nagyanyja nem nagyon hagyta. Ezért estére már annyira fáradt volt a poronty, hogy már azért nem tudott elaludni, úgyhogy rápirítottam anyura, hogy most már hagyja, a mellemre fektettem a Mocsoládét, aki kis hiszti után bealudt. Időközben arra is rájöttünk, hogy egyszerűen nem lehet a hátára letenni, mert képtelen úgy elaludni, úgyhogy letettem a hasára, majd kb. 15 perc múlva megfordítottam (nagyon óvatosan, mert ha sokat cincálom, akkor felébred, és kezdődik az egész előről). Szerencsére már olyan kóma volt, hogy 8-tól fél 2-ig aludt, amikor is megszopiztattam, kicsit dajkáltam, majd le is tehettem (ez már a második ilyen éjszaka volt, lehet, hogy kezdi felfogni a különbséget a nappal és az éjjel között?).

Vasárnap. Ha hisszük, ha nem, Sáribaba ma egy hónapos. Ezt azzal ünnepelte, hogy már megint egész reggel rajtam lógott, negyed 6-tól 10-ig. El sem hiszem, hogy még csak egy hónapja született meg - nekem olyan, mintha mindig is így lett volna. Persze, persze, haloványan felrémlik, hogy volt olyan, amikor nem a kakis pelusok és a lefejt mililiterek töltötték ki a gondolataimat, de valahogy egyáltalán nem érdekel az akkori életem. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de amikor ez a kis terrorista rámnéz, és én látom rajta, hogy felismer, akkor arra gondolok, hogy ezért a pillantásért már érdemes volt megszületni. És nem adom senkinek!