Amíg meg nem szültem, egészen pontosan addig, amíg kitoltak a műtőből, mindenki értem aggódott, mindenkit én érdekeltem. Aztán ahogy felkerültem a kórterembe, az érdeklődés lelohadt, majd teljesen meg is szűnt - konkrétan 4 napig nem látott orvos a kórházban - történt mindez annak ellenére, hogy nem sokkal korábban ott, azon az osztályon halt meg egy császáros kismama (még a hírekben is bent volt).

Anyu azt mondta - és igaza is volt - hogy innentől kezdve én már nem számítok, már csak a gyerek számít. Ennek egyik manifesztálódása az volt, hogy engem már senki nem hívott a nevemen, mindenki csak "anyázott": "Anya, csinálja ezt, csinálja azt...", "Anya, jön reggel szoptatni?", "Anya, tessék átpelenkázni a gyereket." ésatöbbi, ésatöbbi.

Aztán amikor hazajöttünk, és megleptek minket a rokonok, kicsit fürödhettem a család ajnározásában, de az is nagyon rögtön átcsapott Sári ajnározásába - kábé akkor, amikor először kinyitotta fél percre az egyik szemecskéjét, és ez azóta is tart, engem meg mindenki elfelejtett. Ami mondjuk azért sem csoda, mert gyakorlatilag láthatatlan vagyok: ünnepnek számít, ha farmert veszek fel a melegítő helyett, de őszintén szólva néha ahhoz is lusta (vagy fáradt? vagy apatikus?) vagyok, hogy akkor már rendes pulcsit húzzak, ne a melegítőfelsőbe vigyem sétálni az amúgy tündibündin becsomagolt kismanót.

Egyébként sem érzem magam túl nőiesnek, annak ellenére, hogy az anyaságnál nőiesebb dolgot korábban el sem tudtam képzelni. Az egész talán ott kezdődött, hogy császár volt - tudom, hogy nem az én hibám, és hogy mostanában minden kis apróságért megcsászározzák az embert, és hogy a mi esetünk amúgy is különleges, de akkor is, miért nem tudok én normálisan gyereket szülni? Úgy érzem, jogom lett volna ahhoz a fájdalomhoz (és most, aki rendesen szült, gondolom, kiröhög, de engem ez akkor is frusztrál).

Aztán ott vannak a külsőségek is. Először is az alakom. Na, nem mintha lettek volna illúzióim a drasztikus fogyásról, de amikor szülés után két nappal a mérlegre álltam, és csak -4 kg-t (!) mutatott, akkor azért elképedtem, mert ez kábé a gyerek és a méhlepény volt össze vissza. Aztán amikor hazajöttünk, és újra megmértem magam, már -6, majd egy hét múlva -9 kiló volt az eredmény - és akkor hirtelen kezdtem magam soványnak látni. Aztán mostanában ez abbamaradt, mert újra tök kövérnek érzem magam. Mérlegre azóta nem álltam, mert egyszerűen mindig elmarad (reggel, éhgyomorral, lehetőleg meztelenül kellene, de ilyenkor mindig lóg valamelyik testrészemen egy Sári).

A melleim megérdemelnek egy külön bejegyzést. 20-25 éves koromig tök büszke voltam a lányokra, kábé addig, amíg kaptam rájuk normális melltartót. Aztán amikor terhes lettem, és ezek elkezdtek hihetetlen méretűre dagadni, én megijedtem, hogy mi lesz itt, de az az igazság, hogy a valóság minden képzeletet felülmúl. Kicsit olyan, mintha a hasam a mellemre költözött volna. A legdurvább a tejbelövelléskor volt a szitu, amikor konkrétan két -darabonként min. 3 kilós kősziklát cipeltem magamon, amelyek melltartó nélkül is feszítettek előre, mint a Pamela Andersonnak (csak nagyobban voltak), de més most is elég gáz a helyzet, mert a méretük óriási, de az állaguk már sokkal puhább - ergo a "köldökömig ér" kifejezés nem is olyan extrém ebben az esetben.

A hasam mintha újra növésnek indult volna, ahogy a fenekem és a combjaim is. Állítólag a szoptatós anyák, ha nem csinálnak semmit, akkor is 3000 kalóriát égetnek, és mivel enni nincs idejük (tényleg nincs), ezért fogynak, mint a fene. Adok még magamnak egy kis időt, de én eddig nem vettem észre, hogy olvadnak rólam a kilók, pedig én gyakorlatilag egész nap etetem a porontyot (mikor találja már meg a kezét ez a rosszcsont, ha már a cumi nem kell neki még úgy sem, hogy bekentem anytejjel?)

A hajam katasztrofális, hiába mentem a szülés előtt megfontoltan fodrászhoz - úgy látszik, egy frizura sem tart ki 9-10 hétig. A hajmosás eseményszámba megy, szárítani (nem beszárítani) pedig a szülés óta összesen kétszer tudtam, abból egyszer a kórházban. A képem szintén iszonyat, a hormonbombák bizony szörnyű nyomokat hagytak rajta, nem beszélve a karikákról a szemem alatt, ugye.

Tegnap egyébként ünnepnap volt, ugyanis végre leepilálhattam a lábamat - igaz, abban az időben, amikor Cs.-vel összebújva szoktuk nézni a tévét, így ez most elmaradt. Egyébként a napnak ez a része az (este 8-tól 10-ig) amikor van egy kis időm magamra, de csak azért, mert Sári ilyenkor már esti kómás alvásba esik, és mert egyenlőre nem főzök. Ha főznék, ugyanis, akkor el nem tudom képzelni, mikor csinálnám máskor.

Szóval miután tegnap a szőrtelenítés erejéig kiszakadtam a tejcsárda-rabszolga szerepből, és kicsit jobban éreztem magam nőnek, eszembe jutott, hogy mennyire rohadt régen szexeltem (mióta szexelek, ilyen hosszan még sosem szüneteltem...) - amire olyan sokat már nem kell várni, tekintve, hogy csütörtökön leszünk 6 hetesek, és tankönyvileg ennyit illik várni. Mondjuk, ötletem sincs, hogy hol és mikor kerítünk majd sort a légyottra, mivel Sári gyakorlatilag az egész 56 nm-t belakta, mindenhol van legalább egy textilpelusa, így meg kicsit fura lenne a kistestvérre gyúrni.

Erről jut eszembe, vajon hogyan lehet védekezni szoptatás alatt? Tudom, tudom, a szoptatás maga fogamzásgátló, de ugye nem 100%, és én most nem engedhetek meg magamnak egy becsúszó spermácskát sem - azért nem akarok egy évben kétszer szülni... Tabletta kizárva, az óvszerhez öregnek érzem magunkat... Bár a fentieket figyelembe véve a szex amúgy is olyan koleszos-lesz (csak a "siess, mert, ránknyitnak" helyett a "siess, mert felébred" lesz), plusz számolhatunk még a néha elcsöppenő anyatejjel is. Izgi, mi?