Amint megfogalmazódik bennem, hogy nem jó ez így, rögtön gyártom a felmentést is: neki nem volt 9 hónapja, nem ő vajúdott, nem ő szoptatja, neki nehezebb... De aztán arra gondolok: a fenéket nehezebb! Neki is volt 9 hónapja, más kérdés, hogy nem akarta benne úgy részt venni, ahogy a lehetőségeihez képest tudott volna, és ott lehetett a vajúdás alatt - más kérdés, hogy amikor azt hitte, még nem szülök meg, hazament (hogy tudott engem otthagyni?). Igaz, nem tudja megetetni, de soha nem vette el tőlem anélkül, hogy megkértem volna, és büfiztette meg. Nem pelenkázta át, talán összesen csak kétszer, ugyanennyiszer fürdette, kétszer vitte el nélkülem sétálni (mert megkértem), és soha nem mondta azt, hogy hagyd, majd én... pedig egy csomó mindenhez nem kell a mellem.

Tegnap azt mondta: ő még mindig nem szokta meg, hogy gyereke van (miközben én úgy érzem, mintha Sári mindig is lett volna...). És ez igaz is. Nemcsak a gyereket nem szokta meg, azt sem, hogy most már nem ő a legfontosabb, hogy nem akkor csinál azt, amit akar, amikor gondolja, hanem amikor lehet. És eszébe sem jut, hogy az ő problémája is az, hogy a gyerek utálja a babakocsit (nem ő sétál vele, ugye), vagy hogy lassult motoros fejlődésű (egyetlen egyszer nem jött velem el az orvoshoz, és az csak egy gyatra kifogás, hogy épp dolgozott, mert a munka nem lehet fontosabb!). Nem, ezek mind csak az én problémáim, természetes az is, hogy nekem kell megoldást találnom rájuk. Ugyanígy, ha el akar menni valahova a haverokkal, akkor szerinte az a természetes, hogy ő elmegy, én pedig maradok, eszébe sem jut, hogy az a természetes, hogy ő is marad. A múltkor ugyan megkérdezte, hogy elmehet-e, én pedig mondtam, hogy most már kurvára elegem van, hogy minden rohadt este egyedül vagyok itthon (fél 10-re szokott ugyanis hazaérni, ha dolgozik), és most inkább azt szeretném, hogy maradjon. Nem maradt, persze, de azóta is a fejemhez vágja, hogy ő megkérdezte...

Azt hittem, ő lesz a legjobb apa a világon, és tényleg imádja a lányát, de szerintem nem tud, vagy nem akar ezzel az egésszel mit kezdeni. Megváltozott az életünk, ez igaz, és ez engem is sokkol néha, de el kell fogadnunk felnőtt emberek módjára, hogy most ez a pár év nem rólunk szól.

Mindennek tetejében úgy érzem, hogy az örökös egyedüllét annyira leszív, hogy kettőnkkel már nincs is erőm foglalkozni. Biztos nekem is szoknom kell a strapát, de egyszerűen megőrjít, amikor egy átszenvedett nap után ő este 10-kor nekemszegezi a kérdést: szexelünk? Kövér vagyok, fáradt vagyok, tusolni sincs erőm, állandóan azt lesem, mikor ébred fel a gyerek, előre parázok a hajnaltól, amikor majd nem akar visszaaludni, és akkor ő megkérdezi, hogy dugunk-e? Nem, basszus, most nincs kedvem... és sokszor, egyre többször nincs kedvem, mert egyre fáradtabb vagyok... és egyre magányosabb. És ő is. Én azért, mert egyre több az egyedül megoldandó feladat, ő pedig egyre többször hallja, hogy nem... a végén már másról sem beszél, csak a szexről, amitől én még idegesebb leszek, ő még követelőzőbb. Ördögi kör.

És rendszerint kis semmiségeken akadunk ki, amik persze a rendszerességükkel megmérgezik az amúgy sem felhőtlen kapcsolatot. A ruháit mindig a székre dobja, ezerszer kértem, hogy ha már a szekrényig nem képes elvinni, akkor legalább a kisszobába vigye be. Egyre nő a ruhahalom, egyre többet szekálom érte, és egy gyenge pillanatomban bevágom a szekrényébe. Másnap, miután a gyerek egész reggel ordított, újra ott egy nadrág - tajtékzom: így sem férünk el normálisan, nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy állandóan utána pakolok. 32 éves, nőljön már fel! Puffogva pakolok aztán, ő odajön, viccelődve meglök, én pedig azt mondom: "Hagyjál békén, nem vagyok vicces kedvemben, és a faszom ki van ezzel az egésszel!". "Nekem is." - válaszolja, és többet nem szólunk egymáshoz, amíg el nem megy dolgozni.

Ha ma meghalnék, ez lenne az utolsó dolog, amit mondtam neki.