Már megint elutaztunk, igaz, most csak 3 napra, Cs-ékhez búcsúba.

Izgultam, mert a múltkor is két nap kellett a Manófülnek, hogy megszokja a rokonok áradatát, aztán most nagyjából ennyit tudtunk csak maradni, szóval lélekben felkészültem a nyűgösködésre. De Sári rámcáfolt, mert kb. öt percig félt a rokonoktól, majd széles vigyorgásba kezdett, és tulajdonképpen addig rötyögött, amíg haza nem jöttünk. 

A búcsú -amit ha esik, ha fúj, 8-n tartják meg, ami ugye most konkrétan hétfő volt- nem túlságosan izgatta a Sárifülest: amikor először sétáltunk a vásár felé, az első kanyarban elaludt, másnap ugyan kenguruba kellett tenni, mert sokan voltak, és szerintem félt a babakocsiban, de tulajdonképpen akkor is jól elvolt.

Kapott vásárfiát (én nem), elbűvölt mindenkit, és még olyan is volt, hogy rajtakívül 11 ember volt a szobában, ő pedig a földön játszott, és nem is félt. Büszke voltam rá, igazi nagylány.

Hazafelé a határtól én vezettem, Sárit pedig Cs. szórakoztatta. A betyár leszokott arról, hogy a kocsiban aludjon, így gyakorlatilag az egész út alatt fent volt - mire Pestre értünk, már borzasztóan unta az utazást, ezért sírni kezdett. Már közel voltunk, nem akartam megállni, azt sem engedtem, hogy Cs. kivegye a gyerekülésből (inkább sírjon, minthogy összeütközzünk, és kirepüljön), ezért a kismanó egyre jobban és jobban sírt, már egész berekedt. Hiába énekeltünk, cumiztatta az apja, csak feszítette magát, és nem nyugodott meg. Aztán egy húsz perc nagyon durva ordítás után kicsit lecsillapodott, sőt, a végére már egyáltalán nem is hüppögött, viszont utána percekig nem volt hajlandó rám nézni - nekem majd megszakadt a szívem, mérges voltam, amiért nem álltam inkább félre. Ez volt az első alkalom, hogy "sírbi hagytam", és most sem nevelési célzattal, hanem biztonsági megfontolásból, de nagyon nehéz volt. 

Amikor hazaértünk, még vagy két órát fent volt, így összesen 4 és fél órát töltött egyhuzamban alvás nélkül. Aztán hétkor úgy kellett felráznom, hogy menjünk fürdeni.