Tegnap este Cs. indult lefeküdni, amikor szóltam neki, hogy várjon már egy percet, mert valamit szeretnék neki elmondani, ami pillanatnyilag nyomaszt engem. Ő leült, én belekezdtem, majd amikor befejeztem egy mondatot, de koránt sem a mondandómat, felállt, és indult aludni. Én meg néztem bambán, hogy most mi a f*sz van. Szóltam, hogy még nem végeztem, de nem reagált.

Amikor kicsit később utána mentem, mondtam neki, hogy nem fejeztem ám be, mire ő csak annyit mondott, hogy ő azt hitte, hogy igen. Ennyi. Se bocsánatkérés, vagy hogy mégis akkor most fejezd be, csak egyszerűen hátat fordított, és elaludt.

Én pedig időközben azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen már idejét sem tudom, mikor beszéltünk fontos dolgokról. Egyszer emlékszem, próbálkoztam, nem olyan régen, ugyanígy lefekvés előtt (hja, csak ilyenkor találkozunk), de akkor is én beszéltem, ő hallgatott, az is lehet, hogy aludt. Lehet, hogy tulajdonképpen sosem beszélgettünk? 

Néha az az érzésem, hogy nem túlságosan érdekli, mi zajlik bennem. A blogot már régóta nem olvassa, és ha szóba kerül, lenézően beszél róla (mint olyan dologról, ami elveszi az időmet az egyéb fontos dolgoktól, mint pl. alvás), beszélgetésein (erről) nincsenek. A munkájáról, vagy Sáriról persze vannak, de az érzéseinkről nincsenek. Kb. egymillió éve nem mondta, hogy szeret, vagy hogy csinos vagyok (nyilván azért, mert nem vagyok, és ez mondjuk nem az ő hibája), virágot pedig összesen egyszer kaptam tőle a kapcsolatunk alatt, ami már majd' 8 éve tart... nem mintha ez lenne a lényeg, de itt a figyelem, és a törődés fontos, amire annyira, de annyira vágyom.

Persze, nyilván nem jött volna velem haza, ha nem szeretne, tudom, és végül is ez a lényeg - a tetteiben mutatkozzon meg, ne (csak) a szavaiban. De ha az ember 8 éve nem randizott, akkor annyira tud hiányozni egy kis udvarlás. Az pedig, hogy nem hallgat végig (még ha hisztizem is), lehet, hogy "csak" figyelmetlenség, de bunkóságnak tűnik.