Nem tagadom, hogy pár éve nem a kedvenc ünnepem a karácsony, amióta pedig akárhányan is vagyunk, de sosem lehetünk ott mindannyian, azóta különösen szívszórító élmény a fa körül állni. Ennek ellenére szerettem volna, ha Sárinak is olyan szép lesz az első karácsonya, mint amilyenek az én gyerekkorom karácsonyai voltak. Sejtettem, persze, hogy ő ezt az egészet még annyira nem fogja értékelni, de azért jó volt neki ajándékot csomagolni, ráírni a kis kártyákra a nevét, szép ruhába öltöztetni (a Mama által kötött keresztelőruháját kapta az alkalomra, mivel keresztelő még mindig nem volt, ellenben a ruhát hamarosan kinövi). Olyan volt, mint egy kisangyal, a fehér, hímzett, habos-babos kisruhában.

Idén nem mi mentünk sehova, mert Cs.-nek csak 25-26-a volt szabad, még 24-n és ma is dolgozott, így érthető módon nem akarta elutazgatni az ünnepet. Ezért 24-n már velünk volt Cs. apukája is, akit Sári már vagy 3 hónapja nem látott, ennek ellenére kitörő örömmel fogadott.

A fát P. díszítette, és szerintem szörnyű lett, de nem akartam megbántani a 16 éves kamasz lelkét, így sem nem instruáltam, sem nem kritizáltam. Legyen elég annyi, hogy ő saját bevallása szerint a puritán fát szereti, ennek megfelelően alig rakott díszt, de azok legalább nem illenek egymáshoz. Idén először - Sárira való tekintettel - nem engedtem gyertyákat rakni a fára, csak égőt és csillagszórót (amit a nagynénémnek kellett volna meggyújtani a kritikus pillanatban, de ő nem találta a fia által feltett pár darab csillagszórót sem, így végül nagyjából egyesével égtek le).

A vacsorát Sári ébredése utánra időzítettük (bár egyesek szerint az alatt kellett volna enni, amíg ő alszik, de én mindenképpen szerettem volna, ha már most részese az egész ünneplésnek), és bár a kisasszony biztos nem lehetett éhes, valószínűleg a zabálás látványa beindította az emésztését, mert elkezdte követelni ő is a vacsoráját. Így kénytelen voltam vacsora közben őt is megetetni, illetve helyett, mert nekem még nem megy ez az "egy kanál neked, egy kanál anyának"-módszer. Úgyhogy mire odajutottam, hogy akármit is ehettem volna, egyfelől elhűlt az étel, másfelől elfogyott, de az étvágyam is elment. Mindegy, ettől eltekintve jó volt a vacsora, Sári is aranyosan végigülte, nem volt hiszti vagy nyafogás egy percig sem.

Ezután jött az ominózus karácsonyfakörbeállás, ami -gondolom, nem csak a csillagszórós affér miatt, de- Sárit nem túlságosan izgatta fel. Jó, persze, megnézte a fát, de talán túl nagy volt neki, nem igazán tudta mire vélni, és szerintem különösebben nem is tetszett neki. 

Persze, ő kapta a legtöbb ajándékot, pedig már pár napja bontogattuk neki a csomagokat, hogy nehogy túl sok legyen egyszerre, de még így is volt bőven. Természetesen igaz volt az a korábbi hipotézis, hogy bármennyire érdekes is a játék, a csomagolópapír sokkal érdekesebb volt. Oott ült a kis angyalkám egy nagy halom papír között, és tépte, püfölte, rágta (amikor nem figyeltem), csapkodta őket, és ez nagyon tetszett neki.

Persze, kapott egy rakat jópofa játékot is, tőlünk egy rugós hintát, amit már próbálgattunk, de sokkal kevésbé tetszik neki, mint hittem. Mindegy, pár percig elvan benne, ami elég arra, hogy mondjuk az ember kiteregessen, vagy ilyesmi.

P. -kb. 10 perccel azután, hogy kibontottuk az ajándékokat, már le is ült a számítógép elé, amin én jól kiakadtam, és végül fél 9 körül, amikor Sárit lefektettem, szóltam a nagynénémnek, hogy ugyan szedje már ki onnan, mert igazán nem muszáj a mi nappalinkban, szenteste a youtube-on hülye videókat nézegetnie. Így lehívta az étkezőbe, és végül 10-ig beszélgettünk velük, meg anyuval és Cs.-vel. Ők még maradtak tovább, de mi, kipurcantott szülők nem bírtunk tovább fent maradni.

25-n aztán megjöttek a sógornőmék is a két banditával, és egy perc alatt belakták ezt az óriási házat. Sári nagyon örült nekik, szerintem 2 másodperc alatt vágta, hogy kik ezek, és miért jöttek. Volt aztán nagy hepajkodás, alig alvás, zenélés, kiabálás, éneklés, de főleg szemetelés - én nem is értem, hogy képes egy négyfős család ennyi szemetet termelni maga után! Még ma is, ahogy járkálok a lakásban, itt-ott találok egy-egy elhullajtott papírdarabot, csomagolót, ragasztót, címkét, miegymást. Na, mindegy, persze, jó volt, hogy itt voltak, meg is beszéltük, hogy amíg tart nekik a téliszünet, én meg Sári elugrunk picit telelni hozzájuk. Még nem tudom, mikor, de 240 km-re laknak, és azért ez túl nagy távolság ahhoz, hogy egyedül menjünk. Majd meglátjuk.

Nem karácsonyhoz kapcsolódó hír, de hír, hogy Sárikittyom egyre jobban alszik éjjel: szopizni már egyáltalán nem kell neki, csak reggel 6-kor. Persze fel-felébred, de max. 1-2-szer, és akkor sem kell mindig kivennem, vagy megitatnom. Pedig nagyon jön mindkét felső fogacskája is, szerintem 1-2 napon belül átöri az ínyét, ugyanis olyan fehér neki már alatta, hogy szinte meg tudom számolni a recéket. A kúszás csak abban a technikában megy, amit korábban leírtam, de most már nem nyafog közben mindig. Kúszni csak valamiért hajlandó, ami viszonylag közel van, de csak azért, hogy kússzon, azért nem kúszik. (Erről mindig Cs. jut eszembe, akit hívtam biciklizni, mire közölte, hogy csak azért nem biciklizik, hogy biciklizzen, de ha el kell menni a boltba biciklivel, akkor jön). Úgyhogy még mindig jobban érdekli a közvetlen környezete, és meg van elégedve azzal, amit csücsülve elér (vagy amit kikövetel magának), semmint hogy saját maga próbálkozzon felfedezni a szobáját. Azért vannak kísérletezések, de inkább gurul, mint sem kúszik.

Ami pedig világossá vált az elmúlt pár napban, hogy nekem szükségem van egy bébiőrre: a ház ugyanis túl nagy, hogy akárhol meghalljam, ha sír, viszont ha nem csukom rá az ajtót, akkor szinte semmit nem lehet csinálni, mert valahogy olyan az akusztikája, hogy a legkisebb nesz is behallatszik hozzá. A gyerekeknek sem lehetett mondani folyton, hogy suttogva beszéljenek, amíg Sári alszik, így ők nem suttogtak, Sári meg alig aludt. És mivel ilyen ajándékot nem kaptunk Karácsonyra, megyek is, és veszek ma egyet. Aztán Sári jövőre átköltözhet a saját szobájába, mi pedig Cs-vel visszakapjuk a hálószobánkat, és végre nem kell a díványon csinálnunk...