Nem megyünk bulizni.

Úgy volt még egy 3 hete, hogy elmegyünk, mert S. szervezett bulit, és gondoltuk, Sári már elég nagy, hogy egész éjszakára kimaradjunk, főleg, mivel egyáltalán nem kell már éjjel szoptatnom, és van, hogy meg sem nyikkan egész éjszaka (pl. ma éjszaka is ilyen tündérbogár volt). A nagyanyja készségesen be is vállalta volna, úgyhogy én csak azt kértem S-től, hogy a házat, amit lefoglalnak szilveszterre, úgy 40-50 km-es körzetben keressék, hogy ne kelljen ottaludnunk, és hajnalban haza tudjunk jönni. Így Sárit este még el tudnám altatni, és reggel pedig már itthon lennék, amikor ébred. Ne már, hogy az újév első szopiját cumiból kapja...

Jó terv volt, leszámítva azt, hogy S. Angliából kicsit nehezen intézte a házkeresést, így rábízta két magyarországi ismerősére, akik mit sem tudtak az én problémámról, és lefoglaltak egy kecót a Mátrában - ami haverok között is több, mint 120 km innen, vagyis esélytelen, hogy onna  haza tudjunk jönni. Így el sem megyünk, úgyhogy immáron második szilveszterünket fogjuk G-vel és É-vel tölteni (tavaly náluk voltunk, idén ők jönnek), mivel nekik sincs hova menni, és G amúgy is Cs legjobb barátja. Sebaj, én kedvelem őket, de azért jó lett volna egy igazi nagybulizós szilveszter, még akkor is, ha az alkoholt, cigarettát és a könnyű drogokat idén is hanyagolnom kell. Marad a narancslé és a kokain... 

Egyébként vicces, hogy a gyermektelen ismerősök mennyire nem értik meg, hogy mekkora logisztikai feladat elmenni egy buliba... de ez más téma, nem kapcsolódik szorosan a szilveszterhez, majd máskor kipuffogom magam rajta.

Ha számvetést akarok készíteni, akkor 2008 2006 és 2007-hez képest, elsősorban Sárinak köszönhetően nagyon szép évem volt. Persze csodálatos, ha az embernek gyereke születik, néha még a mai napig sem hiszem el, hogy ez a tökéletes kis teremtmény tényleg bennem fogant, nőtt, hogy ő az én lányom... máskor pedig mintha mindig így lett volna. 

Ugyanakkor állandóan hiányzik valami (valaki), és szinte szétszaggat a fájdalom, hogy nem lehet velünk, nem lehet részese ennek a csodának. Még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy ennek ellenére örülni tudok neki.

És főleg azért van lelkiismeretfurdalásom, mert azt hiszem, ez az év volt az, amikor talán picit bele tudtam nyugodni abba, amit nem változtathatok meg. Sosem mondtam ezt még ki, lehet, hogy zokon is vennék, ha kimondanám, sőt, nekem is rossz érzés, mert hogy lehet egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságba belenyugodni?! - mégis, úgy érzem, hogy most már tényleg folytatnunk kell az életünket, Sáriért, és saját magunkért is. Jogunk van hozzá, szükségünk van rá - túl kell élnünk.

Az újévi fogadalmak már fogalmazódnak bennem, de egyenlőre még kiforratlan állapotban vannak, úgyhogy nem írom le. 

BUÉK!