Utoljára még a nagy lebetegedés előtt jártunk Cs.-éknél, ami, ha jól számolom, úgy öt hónapja volt, úgyhogy -miután így ráérünk mostanában- ideje volt már ismét elmennünk. 

Csütörtök délelőtt indultunk, Sári kábé 100 méter után vágta be a szunyát, és az út nagy részén aludt is, úgyhogy miatta nem kellett aggódni (amúgy is jól tűri mostanában a ráncigálást). Amikor odaértünk, és bekopogtunk, Cs. apukája már az ajtón túlról kiabált, és nem halkult le, amikor kinyitotta azt, úgyhogy Sári annyira megijedt a nagy hangzavartól, hogy iszonyatosan elkezdett sírni. Elég hamar kiderült tehát, hogy apósom "nincs egyedül", sikerült megint kicsit felöntenie a garatra, amíg minket várt. Tudom, hogy nem könnyű neki, de látom azt is, hogy Cs.-nek mennyire szarul esik ez, bár el szokta viccelni, de azért látszik rajta. Meg amúgy is, így is fél órába tellett, míg Sári úgy-ahogy hozzászokott a kiabáláshoz, igaz, megetetni pl. egyáltalán nem tudtam, amíg ott voltunk, mert egyfolytában a nagyapjára figyelt, aki természetesen folyamatosan iszonyat hangosan beszélt hozzá, és meg sem hallotta, amikor Cs. csitította.

Délután átmentünk Cs. nővéréhez, mert az apukájánál nem lehetne aludni. Az egy dolog, hogy náluk nincs központi fűtés, így nagyjából csak egy szobát fűt be, de olyan szinten van dzsumbusz, hogy szerintem az simán káros az egészségre. A gyereket egyszerűen nincs hova letenni, mert a szőnyeg koszos-sáros (a disznóolból megy be a szobába), a konyhában ki-tudja-milyen redva van mindenhol, a fürdőben a WC-t hol le lehet húzni, hol nem, a kádba pedig papucsban sem szívesen állnék be. Én mondjuk megértem az apósomat, hogy marhára semmi kedve még a házimunkához, amikor egész nap a földeken vagy az állatokkal dolgozik, de számtalanszor mondtuk már neki, hogy vegyen fel egy bejárónőt, arrafelé fillérekért találna akárkit, aki hetente kétszer kitakarítana. De ő nem akar, mert fél, hogy meglopják. Helyette inkább él a koszban...

Na mindegy, szóval átmentünk a sógornőmékhez, ahol Sári nagyon jól elvolt a gyerekekkel, és annyira elfáradt, hogy mindjárt első nap átaludta az éjszakát! Másnap is itt voltunk egész nap, Sári megint elemében volt, rengeteget kúszott és egy csomószor felült, úgyhogy ez a projekt is kipipálva. A lakásban a nappalit és a gyerekszobát egy kb. 5 méteres folyosó köti össze, ezt a távot Sári naponta többször is "lekúszta". Általában amúgy engem követett, vagyis ha kimentem a konyhába, jött utánam, de olyan is volt, hogy teljesen önállóan, minden külső indíttatás ellenére fogta magát, és elkúszott a gyerekszobába, mi meg persze utána. Nagyon büszke vagyok ám rá! Mindemellett egyre többet dumál, a babákra már mondja, hogy "baba", igaz, nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretné. De az biztos, hogy mindent megért, és megérteti magát. Nem lesz itt gond se a mozgással, se a beszéddel, tudom!

Szombaton megint elmentünk apósomhoz, de most -miután Cs. megjavította a porszívót- próbáltam legalább egy kis részen rendet tenni, mert azt sem Sári, sem én nem bírtam volna ki, ha egész nap kézben kell tartanom. Végül nagyjából hiába takarítottam, mert nem sok lehetőség volt a játékra, ugyanis Sári vagy aludt, vagy rokonoknál voltunk. Ez utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy Sári igazi kis anyámasszony-katonája lett, ha meglátott egy új arcot, vagy valaki netán hozzászólt, azonnal sírni kezdett, és le sem szállt rólam - még az apjához sem akart menni, csak szorította a nyakamat. Délutánra már nagyon elegem lett, bedurrant a karom és fájt a derekam, de szerencsére, mikor este visszatértünk a városba, és megint kúszhatott kedvére, akkor azért tudtam kicsit pihenni. 

Érdekes volt, hogy Cs. unokatestvérétől Sári eleinte nagyon félt, majd úgy egy óra anyaölében való barátkozás után az unokatesó hívta Sárit, hogy menjen hozzá. Kismanó ránk nézett, mi persze bíztattuk, hogy menjen csak, így kcisit bizonytalanul, de végül is engedte, hogy az idegen felvegye. Szegény majd bekakilt a félelemtől, le sem vette a szemét A. arcáról, de talán azért, mert azt hitte, hogy mi ezt várjuk el tőle, nem sírt. Azért nagyon bújt, amikor visszaadták nekem.

Vasárnap dél körül értünk haza, és Sári nagyon örült a háznak, a kutyának, a mamáknak, és a játékainak. Mi Cs.-val annyira fáradtak voltunk, hogy a délutáni táncon csak vonszoltuk magunkat - valahogy sokkal jobban leszív egy-egy ilyen utazás mostanában, mint régen. Ráadásul holnap megint megyünk, most Pestre, az immunológiára. Előre félek, mi lesz, de ezen most már tényleg muszáj túllenni, hogy tudjam, rendezhetek-e szülinapot, vagy sem.