...nem János, hanem Sári. Mert hogy életünk értelme már egy ideje nem csak nyivákolással, hanem bólogatással is tudtunkra tudja adni, amit szeretne, de leginkább, amit nem szeretne. Eleinte kissé kétségbe vontam, hogy tudja-e mit csinál, de mára már ezer százalékra biztos vagyok benne, hogy tudja!

- Sári, megmossuk a hajad? - Fejrázás.

- Sári kérsz kölesgolyót? - Bólogatás.

- Gyere cicám, megyünk be! - Fejrázás.

- Gyere édesem, megyünk ki! - Vigyorgó bólogatás.

- Kérsz szopit? - Cicire mutatás és bólogatás.

- Sári, beleülsz az etetőszékbe? - Fejrázás (mostanában csak állva lehet etetni - mármint ő áll, rosszabb esetben lépeget, én pedig kergetem a kanállal).

ésatöbbi.

Én azt gondoltam, hogy én majd nem leszek olyan szülő, aki elfogultan a saját gyerekét tartja a legokosabbnak (legszebbnek, legügyesebbnek), de tényleg ámulatba ejt, ahogy ez a kis "mackósajt" észrevétlenül megtanult egy csomó mindent! Mindent megért, szerepjátékot játszik (altatja a babáját, törli a baba popsiját, "patkolja" a babát - ez egy játék, amit szoktunk játszani), énekel, magyaráz, bólogat, szeretget, puszit ad, megetet, és még egy csomó mindent, amit mindig le akarok írni, de aztán mire ide jutok, a bőség zavarában nem tudok választani. 

Szóval fogalmam sincs, hogy egy ekkora gyereknek ezeket a dolgokat tudnia kell-e már, vagy nem, és végül is teljesen mindegy is, mert elég, ha engem ejt ámulatba a lányom - nekem akkor is csodálatos, ha ezt már öt hónaposan tudnia kellett volna. 

Mindemellett a mozgása is nagyon szépen fejlődik (szerintem), most már magabiztosan lépeget bútorok, vagy a fal mellett, állandóan lépcsőt (vagy akármit) mászna, és a bébitaxit olyan gyorsan hajtja, hogy a dédi alig éri utól. Egyébként meg tud vele fordulni, és le tud róla szállni, nem, nem úgy, ahogy nyuszika a bicikliről, hanem rendesen. Ja, és megtanult lemászni az ágyról is, igaz, mindig fejjel előre indul neki, de amikor rászólunk, hogy hogy kell lemászni az ágyról, akkor szépen befarol, és ügyesen lábbal előre megy neki.

Pénteken pedig levágtam a haját. Na, csak a frufrujából nyiszantottam le egy jó adagot, mert a szemébe lógott. Csütörtökön elvittük ugyan fodrászhoz, hogy amíg Cs.-nek vágják a haját, addig hátha ő is megbarátkozik a hellyel, de aztán annyira nyűgös volt, hogy az egészből nem lett semmi. Másnap viszont fürdés után annyira el volt foglalva a lábujjai bizergálásával, hogy na, mondom, most gyorsan megkurtítom a tincseit. Sajnos sikerült erre egy tökéletesen alkalmatlan ollót választanom, úgyhogy nem igazán sikerült a művelet, és mire Cs. odaért a rendes ollóval, addigra Sári észrevette, hogy mit művelek. Jött az ordítás, meg az odakapkodás, úgyhogy végül a végeredmény olyan lett, mint amikor kiskoromban a babáim haját vágtam le... Hát, a szemébe nem lóg, és végre látszik az a csodaszép homloka is, de azért legközelebb lehet, hogy fodrászra (vagy az apjára) bíznám.