Folytatásos teleregényünk azon részéhez értünk, amikor is hőseink meghívást nyertek a magyar tenger J.-ék (a pontosság kedvéért a párja szülei) érdekkörébe tartozó balatonakarattyai vikkendházba. Ez a kellemest a hasznossal tipikus esete volt, mivel nekem és J.-nek üzleti ügyeink akadtak Veszprémben, és amellett hogy nem szeretjük a Balatont különösen, ingyen nyaralni szeretünk, szóval kedd reggel újfent nekiálltam pakolni (esküszöm, EZT utálom a legjobban az anyaságban), és beizzítottuk a szekereket, hogy nekivágjunk a nyárnak.

Természetesen Cs.-t is vittem magammal, mert amíg én Veszprémben voltam, valakinek muszáj volt vigyázni Sárira. Ugyan Márk apja és J. még egy barátnője a kisfiával is ott voltak, de azt sejtettem, hogy az én gyerekem nem lesz el idegenekkel. Úgyhogy a 4 pasi és a 2 nő elhúztak a strandra, mi pedig nekivágtunk a Balaton Plázának. A megbeszélt helyen és időben azonban csak mi jelentünk meg, a kedves hölgy nem, és erről számtalan elérhetőségeink akármelyikén is elfelejtett minket értesíteni. A vicc az, hogy pontosan tudta, hogy Pestről mennénk, de a telefonokat sem vette fel, hogy legalább leordíthassam a fejét. Mindegy, ittunk egy valamit Veszprémben, úgyis régen jártam arra...

Végül így korábban értünk Akarattyára, mint a családjaink. A két fiús anya szerencsés volt, mert fiaik természetesen durmoltak, mire hazaértek, így csak be kellett őket csempészni az ágyukba, de Sári Cs. állítása szerint órák óta ordított. Mint kiderült, a lányomnak nagyon tetszett a Balaton (a társaság kevésbé izgatta), de csak gyalogolni akart a vízben, nem zavartatva magát azzal, hogy hol mélyebb, hol sekélyebb a tó. Így simán belement a "mélyvízbe" is. Érzésem szerint Cs. kicsit unta a gyerek vezetgetését, aki azonban az úszógumiról hallani sem akart. Amikor aztán hazafelé megálltak kajálni, Sári nem nagyon akart enni, hanem csak elmászkált volna, de ami végleg kiborította a bilit, az az volt, hogy az apjának el kellett mennie WC-re. Így J. barátnőjére bízta magzatát, akinek fia ezt látva tiltakozásul felállt az etetőszékben, és sikított egyet. Erre Sári úgy megijedt, hogy elkezdett sírni, miközben Dóra (az ideiglenes bébiszitter) az ordító kapálózó Sárit tartva próbálta helyzetben tartani a saját kölykét. Márk apukája ugyan segíthetett volna rajta, ha eközben Kisvacak nem akarta volna megnézni, hogy az asztal alól hogyan lehet kibújni az autók közé. Amikor mesélték, mi csak annyit kérdeztünk, hogy miért nem videózták le a jelentet...

Egyébként Sári cs. állítása szerint innentől kezdve ordított, hiába adagolta neki az apja vezetés közben (!) hátrafeszített kézzel a kölesgolyókat. Szegénykém igazából elég fáradt volt, úgyhogy miután mindeki aludt, mi úgy gondoltuk, elvisszük sétálni, hátha a babakocsiban ő is elalszik. nyakunkba vettük hát Akarattyát, és elindultunk a strandra (mivel délelőtt ők Szabadi-Sóstóra mentek fürödni). Nos, csak a miheztartás végett közlöm, hogy BA. egy magaslaton van, ahonnan a tóhoz még vagy egy órát kell lefelé gyalogolni, de ott fizetős a strand, úgyhogy még újabb pár száz méter a szabadstrand. Mire elértünk, Sári szerencsére aludt, de mivel elfelejtettem bekenni naptejjel, és textilpelus sem volt nálam, hogy letakarjam, így megszabadítottam Cs.-t a pólójától, és azzal árnyékoltam be a gyereket. Így Sári nem égett le, Cs. meg kibírja...

A Balaton itt egész szép volt szerintem, bár mindig is jobban szerettem az északi partot. Cs. gyorsan megfürdött, én pedig nem vittem fürdőruhát, de annyira nem is vágytam a vízbe, mivel a parton rendesen fújt a szél, úgyhogy egyáltalán nem volt melegem. nem úgy visszafelé, ahol is végig hegynek felfele kellett tolnunk a kocsit, és hátulról tűzött a nap. Természetesen ahogy felértünk a kapuba, Sári felébredt, de nem túl jól, ezért gyakorlatilag egész délután hisztis volt. Innentől kezdve sem nagyon közösködött másokkal, viszont megtanult felmászni Márk bébicsúszdájára, és lecsúszni róla... 

Délután most már velünk kiegészülve újra lementünk a strandra, úgyhogy végre megtapasztalhattam, mennyire élvezi a poronty a vizet. Ahogy beleért a lábujja a Balatonba, elkezdett örülni (beszélt, visítozott, magyarázott, röhögött), és kezdetben gyalogolva, később a vízre hasalva, mászva, tocsogva vette birtokba a terepet. Cs. lehozta a gumimatracunkat is, ami Sárinak annyira nem jött be, csak két nagyobb gyereknek, akik kérdezés nélkül ráugrottak, löködték, cibálták a matracot. Ez még nem lett volna baj (bár egy hétéves szerintem már képes kellene, hogy legyen elkérni a játékot), de amin bepipultam, hogy először elkezdtek sarat dobálni, utána pedig úgy löködték a matracot, hogy fgellölték Sárit, és amikor rájuk szóltam, hogy egy kicsit óvatosabban, meg sem hallották. Úgyhogy elegem lett, és teljesen normális hangon, de nagyon határozottan közöltem velük, hogy itt így nem lehet játszani, mert a babák megijednek, és fejezzék be. Erre a kissrác közölte, hogy "utállak!", majd elhúztak. Hogy a szüleik merre volltak, azt nem tudom, de azt hiszem, ez volt az első "játszótéri" konfliktusom. A matracot amúgy innentől Márk vette kezelésbe, akinek viszont jól bejött a játék, szerencsére ő jólnevelt legény, úgyhogy sem nem sarazott, sem nem inzultálta a lányomat.

Szóval Sári tényleg kis ebihal, bár az úszógumiba továbbra sem volt hajlandó beülni, a karúszók meg érzésem szerint nem igazán tartották fent a vizen, így maradtunk a pancsolónál. Igaz, ez nekünk, felnőtteknek egy kicsit unalmas egy idő után, főleg mivel Sárit folyamatosan fogni kellett, mivel ő még nem érezte, hogyan kellene mozognia a vízben, így viszont állandóan elesett, és kiitta a fél Balatont. Nem baj, majd sűrűbben járunk, hogy szokja a vizet, csak legyen már jó idő.

Már elég későn indultunk vissza Akarattyára, úgyhogy Sári nagyon fáradt volt, amikor odaértünk. Alig evett, és gyakorlatilag egész elalvásig sírt.Még normálisan megfürdetni sem tudtam, mert nem bírtam letenni, kézben meg elég nehéz volt letusolni. Mindenesetre legalább korán elaludt, úgyhogy meg bírtunk vacsorázni, sőt, Cs.-vel még egy-két sört is megittunk. Eközben a két fiú meg az anyjuk a kerti medencében pancsoltak, a hangokból ítélve nagyon élvezték... 

Reggel Sári 5-kor felsírt, úgyhogy nagyon megijedtem, hogy akkor most fel kell kelni (főleg mivel este elég sokáig beszélgettünk), de szerencsére 6-ig sikerült visszaaltatnom. Akkor viszont már Márk is fent volt, úgyhogy összeraktunk a kölyköket, akik ugyan nem túl sokat törődtek egymással, csak akkor, amikor J. felszólította a fiát, hogy adjon puszit Sárinak. A jelenet klasszikus volt: a két baba egymással szembe fordult, Sári és Márk is kicsit kinyújtották a nyakukat, Sári még talán csücsörített is, és elcsattant a csók, ami a hölgy életében garantáltan az első volt, míg a férfiúról nem tudok nyilatkozni, de remélem... Mi anyukák persze könnyeinket morzsolgattuk csemetéink láttán, és szerencsére fotó is készült az eseményről (amit majd természetesen nemsokára fel is töltök)...

Az idő viszont elég tré volt szerdán, így sajnos aznap mér nem tudtunk fürödni, úgyhogy a tervezettnél korábban pakoltunk össze. Eközben a két kissrác egymásra gerjedt, legalább is ami a szekálást illeti, ugyanis Z. (Dóra fia) egész konzekvensen inzultálta Márkot, aki ezt -érthető okokból- nagyon rosszul viselte. Amikor viszont sírva fakadt, Sári empátiából szintén bőgni kezdett - hiába hagyta abba erre Márk a sírást, és hiába magyaráztuk neki, hogy Márk már nem sír, Sárit nagyon nehéz volt mindig megnyugtatni. Olyan érzékeny lelkű szegénykém... Amúgy ezt az empátia-sírást már sokszor észrevettem, és tulajdonképpen nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen együttérző a drágám.

Hazaérkezésünk után, délután Sári megint nagyon bújós lett - engem konkrétan össze-vissza szeretgetett. Annyi nyálas puszit kaptam, mint még soha, sőt, annyi ölelést, hozzám bújást, dörgölőzést, hogy csak na. Jó volt, szeretem, mikor ilyen kis cicás, é az az igazság, hogy egyre gyakrabban ilyen. Gondolom, a korral jár ez is, úgyhogy előre örülök, mert ahogy nő, úgy nő az anyának adott puszik száma is. Egy darabig, gondolom...

Egyébként csütörtökön én ismét utaztam, ezúttal Pestre, de Sári nélkül - aki az apjával töltötte majd' az egész napot, és elmondásuk szerint elég jól érezték magukat, sőt, Cs. is egyre magabiztosabban elboldogult a lányával. Én egyébként megint üzletelni voltam fent J-vel, akivel úgy tűnik, megszereztük az első megrendelésünket. Majd kiderült, mi van benne, de lelkesedésben nincs hiány.

Későn értem haza, mert út közben beugrottam Sárinak cipőt venni, de természetesen nem találtam. Viszont Sári nagyon örült nekem, egész este le sem lehetett vakarni rólam, ami azért nagyon jól esett. Cipőt végül itthon vettem neki ma, Falcon márkájút és 20-asat (kb ilyen, csak szívecskés), mert a 21-esből egyrészt kiesett a lába, másrészt meg nem is volt olyan, ami tetszett.

Úgyhogy itt tartunk most, végre utolértem magamat, most már nekiállhatok dolgozni...