Szóval ez is eljött - ismét nagy mérföldkő - de azt hiszem, véglegesen megállapíthatom, hogy Sárikittyom megtanult járni... illetve totyogni, mert az ő járása tényleg leginkább egy kiskacsa totyogására emlékeztet, de azt hiszem, ez valóban részletkérdés.

Egyre magabiztosabban szedegeti a lábait, és szerintem arra is rájött, hogy kétlábon sokkal gyorsabban célt ér, mert már szinte alig mászik. Most már olyan is előfordul, hogy nem pingpongozik két fix térelem között, hanem az A és B pont közti egyenes utat választja - kapaszkodás és pihenők nélkül, még akkor is, ha közben át kell lépni olyan hülyeségeken, mint egy küszöb. Egyszóval az én óvatos kislányom most már tényleg jár.

Egy dologra azonban nem hajlandó: kézfogás nélkül gyalogolni az utcán. Ha véletlenül kint elengedem a kezét, nyafogni kezd és egy tapodtat sem mozdul, de ezt végül is pozitívumként is elkönyvelhetem, mivel elég forgalmas út mellett lakunk, és így legalább nem kell attól tartani, hogy kiszalad az úttestre.

Egyébként imádom nézni, ahogy jár: a kezeit összeszorítja, vigyorog, és van, hogy dumál közben, de olyan édes, ahogy koncentrál a lépésekre (épp hogy csak a nyelvét nem dugja ki...). Milyen érdekes, hogy amit mi természetesnek veszünk (mint pl. a járás) az valójában milyen összehangolt és bonyolult agymunka eredménye, és milyen csodálatos, hogy egy ilyen kisgyerek, aki nemrég még a fejét sem tudta forgatni, most már ilyenekre képes... (és nem csak a mozgás terén, eszméletlen, miket tud már!)