Kezdek bepipulni, hazajöttünk a tengerről, és máris folyik az orrom, tüsszögök, zihálok, meg hasonló finomságok...

No de...

Múlt hét csütörtökön este fürdés után Sári megitta a tejecskéjét, majd miután többször is elmagyaráztam neki, hogy most nem az ágyikójába megy, hanem az autóban fog csicsiskálni, szépen bepakoltuk a kényelmesen kialakított gyerekülésbe (dönthető, de még így is szívás, mert Sári hason szokott aludni). Eközben a Mama és a Dédi felváltva sopánkodtak, hogy van szívünk ezt a tündéri gyereket éjjel, egyedül a hátsó ülésen utaztatni, és mi lesz, ha 800 km-t fog ordítani, és különben is, neki a Velencei-tónál is ugyanolyan jó lenne - de mi hajthatatlanok voltunk (miután egész nap pakoltam, már én is), úgyhogy elindultunk. Sári amúgy az autópályafelhajtónál aludt el, és a spliti lehajtónál ébredt fel röpke 6 és fél óra kocsikázás után. 

Ez egyébként iszonyatos volt - pedig tényleg nagyon gyorsan odaértünk. Ugyanakkor míg a magyar autópályák viszonylag változatos terepen mennek keresztül, és megközelítenek olyan ember alkotta dolgokat, mint mondjuk települések, addig a horvátok valami okból kifolyólag mindentől távol, a nagy büdös semmi közepén építették meg a sajátjukat, nem tudom, talán azért, hogy ritkábban kelljen lehajtót csinálni. Szerintem amúgy ennek (is) köze lehet a szerbekhez, ugyanis a régi út Kninen keresztül vezet, ami a krajinai szerbek központja volt még a háború előtt/alatt, és ahonnan a horvátok aztán az összes szerbet elűzték vagy azok menekültek el. Nos, amikor arra jártunk, elég nyomasztó volt az egész, ugyanis órákon keresztül lakatlan, kiégett falvakon vezetett az út - néhány házban még az autó is bent állt a garázsban, miközben a tetőt már kiütötte a gaz... na szóval, nem állítom, hogy a szerbek kisebb bűnöket követtek volna el, mint a horvátok, de az tény, hogy azoknak is menni kellett, akik az ég világon semmit nem csináltak, csak szerbek voltak. Na már most a horvát politika természetesen hangoztatja, hogy nyugodtan térjenek csak vissza ezek az emberek a környékre, de azért biztos, ami biztos, az autópályát jó messze vezettette tőlük - így a korábbi forgalmas úton ma már a madár se jár, gyárak és egyéb ipar persze emiatt sem települ a környékre, úgyhogy szerbek, menjetek csak, ha van kedvetek éhenhalni... No, mindegy, ez sarkított volt, a lényeg annyi, hogy az autópályán az ég világon semmi nincsen (még óriásplakátok sem), úgyhogy az utolsó 100 km-en már azt hittem, megőrülök az unalomtól, de aludni nem mertem, nehogy Cs. is elaludjon.

Végül hajnali 3 körül értünk oda a faluba (Podstrana), és mivel Sári az utolsó 20 percben fent volt, így nagyon vidámkodott, gondoltam, már nem alszik el. Végül az én ágyamba fektettem le, aminek elsősorban az volt az oka, hogy az utazóágyat még tovább tartott volna összeszerelni, és egy kis győzködés után jól el is aludtunk reggel 7-ig. Ekkor aztán nagy volt az örömködés, mert Sári végre találkozott az unokatesókkal, akik már alig várták a mütyürt. Gyorsan összeszedtük magunkat, és hogy jó helyet kaptunk, siettünk a strandra. 

A víz sajnos elég hideg volt, így Sári Cs. legnagyobb bánatára nem akart nagyon fürdeni. Ráadásul az általam korábban turkált rózsaszín malackás strandcipő nem aratott túl nagy sikert, ugyanis kapásból feltörte a gyerek lábát, így kénytelen voltam levenni, de ő a kavicsokon nem volt hajlandó mezítláb menni, és mivel a tengerben is apró kavicsok voltak, így ott sem. Szóval leginkább cipeltette magát, vagy ült a kiscsónakban, de pancsizni nem akart. Délben persze vissza kellett mennünk a házba, hogy aludjunk (mi is és Sári is), és egyébként is elviselhetetlen volt a hőség.

Fent viszont a legyek és a szúnyogok voltak elviselhetetlenek, így Sárit most inkább a kiságyba fektettem, és letakartam szúnyoghálóval, de így is sikerült összeszednie pár piros foltot magára. Jobban járt, mint én, mert engem valami úgy megmászott, hogy csak a karomon 18 csípést számoltam össze, de az egész testem tele volt nagy, vizesedő és viszkető dudorokkal. Innentől kezdve igyekeztem Sárit a kiságyban altatni, ami nem volt egyszerű, főleg az első napokban, amikor még meg volt illetődve a helytől. 

Késő délután aztán újra strandoltunk, nem volt semmi különös, leszámítva, hogy Zs. elég rosszul érezte magát, úgyhogy az apja kicsit korábban felvitte. Otthon kiderült, hogy lázas (én már láttam magam előtt, ahogy Sárit is megfertőzi), úgyhogy szegénykém az elkövetkezendő pár napot leginkább vizes borogatásokban töltötte. Eközben átjöttek a szomszéd horvát kislányok játszani (este 9-kor!), meg az anyjuk beszélgetni, közben D. egyfolytában panaszkodott, mert ezeket sosem lehetett hazazavarni (minden nap éjfélig szoktak maradni), és hangosak meg buták voltak, ráadásul a könyvüket is elszakították. Tényleg elég idegesítő volt, hogy amíg a sógornőm a lánya lázát méri, a sógorom meg az eldugult WC-csövet pucolja, és mindenhol terjed a szarszag, ezek ott tátják a szájukat, és folyton láb alatt vannak. 

Sárit megvacsoráztattam (tejbegrízt kapott), majd amíg a tejet csináltam neki, levitte a lányokkal játszani. Azok valami lufikat hoztak, és Sárinak ezek nagyon tetszettek. Egyszer csak D. szalad hozzám, hogy menjek gyorsan, mert Sári hány. Odaértem, és szegény gyerek az apja kezében ordít, és minden -köztük leginkább Cs.- tiszta hányás. Persze, nagyon megijedtem, hogy ő is elkapott valamit, de abban majdnem biztos voltam, hogy napszúrást ilyen rövid idő alatt, ráadásul úgy, hogy a sapka a fején volt, nem kaphatott. Mindenesetre lemosdattam, kortyonként adagoltam neki a vizet (ahogy egyébként épp aznap a Kismamában olvastam), és végül le is fektettem. Egész éjjel megfigyelés alatt tarottam a gyereket, aki szerencsére sem nem hányt, sem nem ment a hasa, úgyhogy amikor reggel ötkor korgó gyomorral ébresztett, már nyugodtan mertem neki tejet is adni. A kedve jó volt, szépen evett, és minden benne is maradt, úgyhogy így visszagondolva valószínűleg felkavarta a gyomrát a szerpentin meg a lufinézés (nagyon magasra felengedték a lufikat), megspékelve az édes tejbegrízzel tuti recept a hányásra. Mindenesetre azért végig izgultam egy picit, bár vittem is magammal Deadalon kúpot, meg biztosítást is kötöttünk a Lányra (és rám, mert csak így lehetett), úgyhogy úgy voltam vele, ha még egyszer hány, megyünk az orvoshoz. Szerencsére erre nem volt szükség.

Szóval szombaton, mivel eleve ötkor keltünk, gondoltunk egy nagyot, és D.-t is magunkkal cipelve elmentünk Omisba strandolni, mert ott kellemes aprókavicsos a part, és sekély a víz. Omis amúgy gyönyörű, szerintem ide, és csakis ide érdemes babával jönni nyaralni (mármint Dalmáciában, persze), mert a strandon még árnyékos fák is vannak (ha időben érkezünk, persze), és amúgy is, az egész nagyon szép. Sári - míly meglepő- itt sem nagyon akart vízbe menni, de én már majdnem biztos voltam benne, hogy azért, mert mezítláb van. Így délben, amikor hazaindultunk (aludni, mert azt a strandon mégsem mertem) a bazársoron vettem neki egy strandcipőt. 21-esben sajnos csak kék volt, 40 kunáért, de hagytam magam meggyőzni, elvégre úgysem a színe volt a lényeg. Rá szerettem volna próbálni a Lányra, de a delikvens a legnagyobb zajban úgy elaludt, mint a tök. ÍEgyébként kb. két bazárral arrébb volt narancssárga, piros és rózsaszín, ugyanolyan fazonú cipő is, de hát sebaj...

Úgyhogy innentől kezdve nagyjából az volt a menet, hogy délelőtt mi Omisban strandoltunk, D. szinte mindig jött velünk, és általában vagy a sógorom, vagy a sógornőm is csatlakozott, a másik pedig vigyázott a nagybeteg Zs.-re, majd délben visszamentünk a házba, ahonnan késő délután még a helyi strandra lementünk. Ez alól csak egy kivétel volt, amikor elmentünk meglátogatni H-t és E-t Rogoznicán, ami elég drága kirándulásnak bizonyult, mivel Cs. 85-tel ment, ahol 50-nel lett volna szabad, és ezt 300 kunánk bánta (bár én mondom neki, hogy ez csak idő kérdése volt, mert állandóan gyorsabban megy, mint szabadna). És még jól is jártunk, állítólag...

Rogoznica -bár nagyon szépeket olvastam róla- nekem nem igazán jött be. Tudniillik, nagyon szép sziklás a partja, ami a romantikázóknak (mint amilyen H. és E.) tulajdonképpen nagyon jó, őt, állítólag búvárparadicsom is, de nekünk Sári miatt elsősorban a kiépített, de legalább is nem sziklás strandok kellettek volna. Ebből pedig volt ugyan egy-kettő, de hát mit mondjak, elég bénák voltak, nem volt se árnyék, se tusoló, se pancsoló, se semmi. Így végül egy út mellett egy fa alatt pakoltunk le, de itt is csak annyi vízszintes terep volt, hogy a törölköző épp elfért. Az egyik oldalon az út, a másikon egy meredek szakadék után a tenger, meg a sziklák határoltak, úgyhogy Sárit jóformán egy percig sem tudtuk egyedül elengedni bárhová. Mondjuk, ő jól elvolt, inkább én idegeskedtem sokat. A vízben viszont kétségtelenül rengeteg volt a látnivaló, igaz, nekem csak úszószemüvegem volt, és kábé egy méterre tudtam lemerülni, de azért így is láttam, hogy sok mindent láthatnék, ha normálisan tudnék búvárkodni (mármint, pipával...). Végül aztán be is borult, úgyhogy hagytuk a strandot, és sétáltunk a kikötőben (olyan jachtokat láttunk, hogy ihaj!), úgyhogy elég jól sikerült a kirándulás, de azért délután már inkább visszamentünk Podstranaba. Este aztán Cs. kapott egy telefont, hogy keresték a Munkaügyi Központból, mert újra indul egy tanfolyam, amire jelentkezett korábban, de csütörtökig muszáj bemennie, mi pedig csak aznap éjjel akartunk hazajönni. Így hát egy nappal lerövidítettük a nyaralást, amit őszintén szólva én nem annyira bántam, mert meghülyültem már a legyektől, a bogaraktól, és attól, hogy nincs egy 100 négyzetméternyi vízszintes terület sehol, szinte összenyomtak a hegyek... Végül is szeretem én a tengert, de ennyi épp elég volt.

Ja, azt majd elfelejtettem, hogy Sári imádta a cipőt, abban hajlandó volt fürdeni. Egy alkalommal pl. arra lettem figyelmes, hogy Cs. ahelyett, hogy a Lánnyal a parton homokozna, vezetgeti a vízben, és bár Sárinak már nyakig ér, csak mennek és mennek. Közben Sári húzta az apját, aki folyton könyörgött neki, hogy legalább a karúszót vegyék fel... Ami nagyon bejött még a gyereknek, az a hullámzás. Egyik nap ugyanis egész korrekt szél volt, ami nem méteres, de mondjuk nagy hullámokat kavart. Kicsit féltem Sárit beengedni, de végül maga döntötte el, hogy megnézi a vizet, és a szélén állva nagyokat kacagott a hullámoknak. Addig, amíg egyszer egy nagyobb nem jött, és teljesen beterítette szegény gyereket. Gyorsan fel akartam kapni az ázott kisbékát, de végül is szegénykém inkább csak meglepődött, semmint megijedt volna, nyalogatta a szájáról a sósvizet, utána pedig újra sikongatott a hullámoknak, úgyhogy szerintem maradandó károsodás nélkül túlélte a dolgot...

Illetve nem tudom, mert azt is megfigyeltük, hogy az esti fürdés viszont újabban sírós lett. Már az első (hányásos) nap is ordított, amikor egy lavórban lemosdattam, pedig a víz sem nem volt hideg, sem meleg, és utána is folyton nyafogott, nem akart beleállni a vízbe, leülni meg pláne nem. Ráadásul a hiszti nem múlt el, ugyanis tegnap az első itthoni fürdénél szabályosan félt, sírt, mint az árvaszamár, és csak nagyon komoly elterelő hadművelettel lehetett becsalogatni a kádba, ahol meg lehetett fürdetni. Már épp kezdtünk örülni, hogy megtört a jég, amikor is felállt a gyerek, és akkorát esett, mint a ház, rendesen el is merült, ahogy kell, úgyhogy gondolom, ma is lesz egy kis műsor este...

Apropó, szamár. Fent a faluban folyton legelt egy szamár, ami mondanom sem kell, mennyire tetszett a hölgyeménynek. Minden nap meg kellett nézni az IÁÁÁÁ-t, ami horvátul amúgy tovar-nak hívnak, rettentő büdös, és nagyon hangosan eszik. Úgyogy a kutya, csibe, cica után most már szamarat is símogattunk (mármint Sári a nenájával, én nem mertem a közelükbe menni), meg szamaragultunk is (megint csak Sári, én tisztes távolból fotóztam).

Hazafelé megint éjjel jöttünk, igaz, most Sári Zágrábtól Siófokig ébren volt, de végül is elég jól tűrte az utat. Ismét 6 és fél órát uzaztunk, ami szerintem megint szuper gyors (és meg sem büntettek), de nagyon-nagyon elfáradtam, úgyhogy most azt hiszem, fegyverrel sem tudnának ilyen hosszú útra kényszeríteni. Mindenesetre most már ötödszörre voltam Cs.-vel Horvátországban, azt hiszem, az elkövetkező öt évre ez tényleg több volt, mint elég. Jól éreztem magam, végül is, és azt is belátom, hogy gyerekkel azért nem lehet a klasszikus utazgatós, kirándulgatós nyaralást megszervezni, ahogy én igazán szeretem. Úgy látszik, ez is egy olyan dolog, amiről az elkövetkezendő tizenegynéhány évben le kell mondanom.

Ja, és lekopogom, de Sári egyáltalán nem lett beteg (még!)! Nincs itt immunhiány, kéremszépen!