Tegnap lementünk a tóra fürödni. Mókás, mert bár huszoniksz éve élek a tó közelében, még mindig tartogat számomra meglepetéseket - mint kiderült, a kajakos-pálya mellett, ahová évekig jártam evezni egy eldugott kis strand -vagyis inkább vadkempingező van kialakítva. Tényleg nagyon el van dugva, mert konkrétan sehol nincs kiírva, hogy itt akkor most lenne egy lépcső, és földes út vezet oda is. Meg persze nagyon kis lepukkant szabadstrand, mert tényleg csak egy lépcső vezet a vízbe, a fű inkább gaz, és az is ki van száradva, no meg sehol egy fa - még szerencse, hogy délután mentünk, így a három fűszál által keltett árnyék pont elég volt...

Annyira utálok a tóban fürdeni a tenger után! Szerencsére Sárikittyomnak nem voltak ilyen fenntartásai, mert boldogan lubickolt, még úgy is, hogy az egyik karúszójának az egyik fele ki van lyukadva. Most már amúgy simán fennmarad a vizen, bár A-ból B-be még nem tud átevickélni, de legalább már nem süllyed el, és nem nyel vizet sem. És nem utolsósorban mindezt nagyon élvezi, épp ezért rejtély, hogy akkor az esti fürdést miért nem (bár amióta újra kiskádban fürdik, annyit legalább elértünk, hogy hajlandó beleállni a vízbe...). Viszont az úszógumit ki nem állhatja, úgyhogy direkt jó, hogy kidobtunk rá kétezer forintot...

De mi a nonpluszultra volt a strandon, az a rengeteg kutya, amik ott játszottak körülöttünk. Különösen egybe szeretett bele Sári, és ő is Sáriba, egy bizonyos Artúr nevezetű fehér kis szőrgombócba. Épp Sári-méretű kutya volt, és nagyon szeretett volna a Lánnyal haverkodni: odaszaladt hozzánk, belemászott Sári ölébe, és össze-vissza nyalogatta az arcát (khm, én ezt nem annyira bírom elviselni)... Sári közben sikongatott a boldogságtól, meg attól, hogy a kutya szőre csikizte, de azért megsimogatni igazából nem merte, pedig a kutyus nagyon kínálta magát. De azért nagyon ment utána...

Cs.-vel ezért úgy gondoltuk, jó volna Sárinak egy kisebb kutya (is), mert Brutusz azért nagyon nagy, konkrétan háromszor nagyobb a gyereknél (súlyban meg vagy hatszor), és azért bármennyire is szereti Sárit, nem igazán játszópajtásnak való, már csak a méretei miatt sem. Ugyanakkor nem tudom, mit szólna (mármint a kutya), ha hazahoznánk egy porbafingó vetélytársat (vagy játszótársat?), lehet, hogy bántaná... T. szerint ha a másik kölyök, akkor nem lehet gond, de azért én kicsit aggódom... Na mindegy, majd keresgélünk kutyust (Cs. mindenáron tacskót akar, én meg valami szőröset), aztán legfeljebb feltételesen hozzuk el... Már ha ilyet lehet.

Sári azóta természetesen mindenkinek azt "meséli", hogy hogyan törölte képen a kutya a nyelvével, ami annyiból áll, hogy kidugja a nyelvét, és lefetyel. Nem tudom, mikor  kezd majd el beszélni, de gondolom, nem kevés vidámságot fog a csacsogásával okozni, amikor már a testbeszédén is annyit röhögök...